Túl a vízen, Tótországon

Túl a vízen Tótországon,
Körte termett szép zöld ágon.
Szakasztottam de nem ettem,
Búra teremtett az Isten.

(A népdalban kicsit átírtam a gyümölcsfajtákat, a szilva helyére körte került, de nemsokára kiderül, miért)

A határfolyó, az Ipoly hídján átgurulva nincs egy fél óra, és már ott is vagyunk úti célunknál, Magasmajtény, avagy szlovák nevén Hrušov községben. A falucska közepén tágas parkolót találunk, ahol biztonságban tudhatjuk járművünket túránk idejére. Rögtön a parkoló mellett egy érdekes várszerű építmény magasodik. Közelebbről megszemlélve kiderül, hogy ez egy amfiteátrum színpada, mely otthont ad a Honti parádé nevű évente megrendezett népi fesztivál előadásainak.

Bár elég alaposan megterveztem családi túránkat, melyen a párom, a húgom és a férje vettek részt, ez a nem is olyan jelentéktelen információ teljesen elkerülte a figyelmemet. A célom igazából csak az volt, hogy ne egy megszokott helyre menjünk, de ne is kelljen túl messzire autóznunk ahhoz, hogy viszonylag látványos, érdekességekkel teli tájon barangolhassunk. A Mapy térképét böngészve megfelelő helyszín után került képbe Magasmajtény, melynek vonzáskörzetében rögtön két kilátóra, egy látványosnak ígérkező vízesésre és egy szép kegyhelyre bukkantam. A Mapynak van egy képnéző funkciója is, ami véleményem szerint igen hasznos a túratervezés során. Ha ugyanis az érdekesnek tűnő adott objektumról valaki töltött fel képet, akkor meg lehet nézni azt, és ennek alapján el lehet dönteni, megér-e egy túrát a környék. A Magasmajtény körül talált összes érdekesség külön-külön is érdemesnek bizonyult a felkeresésre, hát még úgy, hogy egy mintegy bő 15 km-es körre mind fel lehetett fűzni.

Alig indultunk el a tervezett útvonalunkon, már láttuk, hogy jelen esetben a valóság sokkal színesebb és sokkal többet kínál, mint azt a tervezés során remélni véltem. A falucska maga volt az élő skanzen: a rendezett, takaros környezetben szépen megőrzött népi épületek (pl. tűzoltóság, tájház) között éppen egy népviseletbe öltözött néni sétált haza unokájával talán éppen a vasárnapi miséről. Másrészt hamar kiderült, a falu szlovák neve nem véletlenül Hrušov. Aki még tanult oroszul, annak ismerős lehet a név, no nem Hruscsov elvtárs miatt, hanem a körték végett. A falu címerében is három körte látható, a faluban és környékén meg rengeteg teljes pompájában virágzó körtefa. 

Mint említettem a térképes tervezés során nem derült fény az összes látnivalóra, így arra sem, hogy a falu körüli hegyeken-völgyeken egy kétkörös tanösvény visz körbe. Ezt az utat sajnos egyszerűen nem jelöli az online térkép. A szép kivitelezésű, viszonylag jól követhető ösvény egyetlen szépséghibája az, hogy a bizonyára igen informatív táblák csak szlovák nyelven közlik az ismertetni valókat. Mivel a tervezett túrám első fele tulajdonképpen teljesen egybe esett a tanösvény északi körének útvonalával, így ezen haladva érintettük a falu homoktufába faragott borospincéit (szlovákul: pivnice), amiben egyébként zöldségeket és krumplit is tároltak, majd kapaszkodtunk föléjük, egyre magasabbról rálátva a falucska házaira.

Rövid szakaszon rátértünk a kevéssé forgalmas műútra, majd onnan egy feszület mellett élesen jobbra kanyarodtunk egy mezőre. Itt egy újabb váratlan attrakció fogadott: egy féltető alatt régi cséplőgépek sora állt, a rét túlfelén meg kemencék sorakoztak. Utólag utánaolvasva derült ki, hogy a hagyományosan augusztusban rendezett Honti parádén itt mutatják be, hogyan zajlottak korábban a mezőgazdasági munkák, sőt még házi kenyeret és is sütnek. Innen a tanösvényt, valamint a vele együtt haladó kék jelzést követve elég meredeken kapaszkodtunk fel előbb egy az április közepi nyárban kellemes árnyat nyújtó erdőben, majd a bekerített kálvárián a kegytemplomhoz.

A templom a keresztúttal a falu feletti 520 m magas Strána nevű dombon áll. A kápolnát a 17. és a 18. század fordulóján emelték, annak emlékére, hogy szerencsésen átvészelték az akkortájt dúló kolerajárványt. Érdekességképpen a templom bejáratánál egy a koronavírusra emlékeztető emléktábla is van. A kálváriát már sokkal később, 1923-ban létesítették. Évente kétszer, a Szent Kereszt feltalálása ünnepén, valamint a Szent Kereszt felmagasztalásakor végeztek itt zarándoklatot. A körmenet ilyenkor a falu templomától egészen a hegyi kápolnáig felment. A kommunizmus ideje alatt szünetelt a régi hagyomány, majd 1990-től újra érkeznek a búcsújárók és a zarándokok.

Kicsit megpihentünk a templom árnyékában az elsőrangú kilátásban gyönyörködve (azaz én kicsit föl-le futkároztam a meredek dombon, pótolva a héten elmaradt dombfutást), aztán tovább indultunk a távolban már látható kilátó becserkészésére (miután két túratársunk egyben vérbeli cserkész 😄). Elszórtan fekvő kis hegyi tanyák (melyek szlovák neve laz) mellett elhaladva jutottunk az Prašny vrch 513 m magas csúcsára a 12 m magas kilátóhoz. A legfelső szintről beláthattuk szinte az egész Korponai-fennsíkot. A magyar hegyeket, mégpedig a Börzsönyt, Naszályt, Cserhátot, Mátrát és Bükköt is egészen szokatlan perspektívából szemlélhettük. Ha tisztább lett volna az idő, akár a Magas-Tátráig, a Nagy-Fátráig is elláthattunk volna. A felvidéki hegyekből most csak a Selmeci-hegység körvonalazódott ki a Szitnya markáns tömbjével.

A kilátóban tett látogatás után tovább haladtunk a kék és a ferde zöld színű csíkkal jelzett tanösvény együtt haladó ösvényén. Lefelé menet egy barlanglakás-szerűséget vagy újabb pincét is érintettünk. Ebbe be is tudtunk kukucskálni. Pár száz méter megtétele után a kék és a tanösvény elvált egymástól. Mivel lassacskán mi is letértünk volna jelzetlen utakra, kicsit tanakodtam, melyiket is kövessük. Mivel a telefonomon a tanösvény vonala nem látszott. Irányban viszont jónak tűnt, így végül ezen indultunk tovább egy a mező szélén álló információs tábla irányába, melyről kiderült, hogy a nyest neve (kuna) a szlovákoknál is azonos az egykori szlovén fizetőeszköz nevével. (Ez se véletlen, mivel régen a nyest gereznájával fizettek és a két nyelv is közelebbi rokon, mint ahogy a földrajzi távolságból gondolnánk.) Sajnos nyelvtudás nélkül csak nagy körvonalakban sikerült összeraknunk, miről is lehet szó. A keskeny ösvényke bekanyargott egy fenyőkkel teli erdőbe, majd kibukkant egy csodaszép mezőre, mely telis-teli volt agárkosborokkal. A legtöbb sötétlila színben pompázott, de volt néhány különleges fehér és rózsaszín egyed is. 

Bár kétséges volt, hogy a tanösvény iránya nekünk megfelel-e, egy darabig még jó irányba kanyargott. A környék állatvilágát bemutató táblánál pont megleptünk egy a bozótosban delelő őzet. No lám, a helyiek még élő bemutatóval is készültek, ezt nevezem! Nemsokára egy újabb hegyi tanyát értünk el, melynek szélén egy hagyományos pajta (egyben ól) állt, amibe be is lehetett menni. Ehhez is volt tábla, amit sajnos megint nem tudtunk értelmezni, pedig volt velünk építész- és építőmérnök is, akiket érdekelt volna az információ. Kis pihenő után az elszórt házak között kanyarogtunk le a völgybe. A helyiek barátságosan integettek, kivéve egy farkasra hajazó vélhetően csehszlovák farkaskutyát. Ő inkább jól megugatott minket. 

A Brinštsky potok völgyét elérve újabb vicces kutyás epizód következett. Egy férfi egy fiatal németjuhászt sétáltatott. A kutya eléggé félhetett négyesfogatunktól, így gazdája hívását ignorálva csak szaladt előttünk az ellenkező irányba mókásan meg-megállva és fülelve. Az első adandó alkalommal a kerítés végénél felszaladt a meredek domboldalon és futott vissza a gazdihoz. 

A tanya házait elhagyva a patakvölgy hűvös és árnyas erdejében igyekeztünk következő látnivalónk, a Karlov vodopad, azaz vízesés felé. Egy vízmű után a  patakmeder egyre mélyült, a nagyobb vízesést kisebbek jelezték előre. A zuhatag már a képeken is kellően impozánsnak bizonyult, a valóságban sem kellett csalódnunk. Magyarországi viszonylatban sem számítana nagynak, itt a magas hegyek országában meg még kevésbé, ennek ellenére minket mégis lenyűgözött a hely vadregényessége és nyugalmassága. A kilátó és a kálvária után most találkoztunk megint turistákkal, pedig itt már teljes mértékben jelzetlen részen jártunk, amióta beléptünk a patakmederbe. Egyébként azt tapasztaltuk, hogy sokkal több jelzés van mindenfelé, mint amennyit a térkép jelöl. A völgyben később egy piros C jelzés tűnt fel és el. 

Folytattuk gyaloglásunkat a vízfolyás mentén. Bal kéz felől egy kilógó szikla vigyázta az utat, ami kicsit tovább haladva egy kíváncsi gyík fejére hasonlított. Nemsokára egy kis forgalmú aszfaltos utat értünk el, ahol mindössze egy autó és egy bringás haladt el azalatt a rövidke idő alatt, míg rajta meneteltünk. Pár száz méter megtétele után ugyanis egy jelzetlen úton keltünk át a patakon, majd araszoltunk üggyel-bajjal a gerinc (Chladna studňa - Hideg-kút) irányába. Valószínű, hogy korábban favágók dolgozhattak a környéken, mert az utat eléggé kijárták a munkagépek, másrészt helyenként az útra voltak döntve kisebb-nagyobb fakupacok. Emellett a terep is meglehetősen meredeknek bizonyult. Szerencsére néhány kanyar után szűntek az útakadályok és már csak a bozótosabb részek jelentettek nehézséget. Petivel megint szerencsénk volt, egy útkanyarnál két állatot, egy szarvast és vélhetően egy őzet vagy egy másik szarvast láttunk elsuhanni. Az állat pillanatnyi felbukkanása túl gyorsan történt a meghatározáshoz, főleg a megörökítéshez. 

Nagysokára felkanyarogtunk a gerincre, ahol szusszantunk megint egyet, majd egy alig észrevehető, még a térkép által se jelölt úton vágtunk át a már jó minőségű gerincútra. Ezen bandukoltunk a Porga nevű 401 m magas magaslat irányába. A dombocska talán nem is tudja, hogy van egy kicsit magasabb névrokona a Cserhátban. 

Éppen elhagyva a csúcs utáni erdészeti utakból kialakított körforgalmat, újabb meglepetés ért. Egy nagyon takaros pihenőhely fogadott egy kis tavacskával, esőházzal, tűzrakóval és hintaággyal. Sőt, ami még meglepőbb volt, magyarul is minden ki volt írva. Az ismertetőtáblán ráadásul több információ csak magyarul volt megadva. Hamarosan kiderült, hogy átléptük a hegyekben húzódó nyelvhatárt és a magyar többségű Ipolynyékhez (Vinice) tartozó Őrhegyi-tanösvényen járunk. Ha már ilyen szép helyre érkeztünk, megint ücsörögtünk kicsit, majd útnak indultunk a következő tervezett látnivalónkhoz, az érdekes felépítésű őrhegyi kilátóhoz. De előtte az ösvény még leterelt a Holló-kő kilátóhelyéhez is. Igaz, ide csak én mentem le, hogy megszemlélhessem a környező domborzatot a fák közt níló ablakocskából a szikla mellől. 

A kilátónál gondoltak a megint a játékos kedvű túrázókra: volt mérleghinta és hintaágy is. Úgy tűnt, az itteniek bizonyára nagyon szeretnek hintázni. A kilátónak felfedeztük a különböző szintjeit. Az egyikről egy kisebb barlanghoz is ki lehetett oldalazni. Miután kimászkáltuk magunkat a létrákon bejárva a három szintet, továbbra is az eddigieknél képest forgalmasnak bizonyuló tanösvényhez tartottuk magunkat. Rövidke kitérőt tettünk még a Szent Ilona-kereszthez, ami a lejjebb lévő egykori kőbánya felett magasodik. Majd leereszkedtünk a bányához, ami egyébként a főútról is látszik. Itt megint egy hintaágyat találtunk (sőt még a kereszt alatt is volt egy) és egy sziklát, amire létrán lehetett felkapaszkodni. Persze, hogy kipróbáltam. Külön érdekessége a helynek, ahogy a fehér üledékes és a vöröses vulkáni kőzet egymásra rakódik. 

Innen már az út kanyarjait levágva rövidítettünk a műút irányába, melynek hosszú, véget nem érő 16%-os emelkedőjén felevickélve értük el ismét Magasmajtényt. Menet közben érintettünk egy forrást is, a Király-kutat (Král'ova studňa), mely mellett szintén egy kereszt állt, és megcsodálhattuk messziről a Porga gerincét, valamint a bányát is. 

Még mielőtt beszálltunk a községháza és a kultúrház modern épületegyüttese előtt álló autónkba, lefotóztam a közeli tojásfát, majd a falu fölötti kálváriatemplomot ebből a perspektívából is. Siettünk Ipolyságra, hogy nyitva találjuk a boltot, ahol megújíthatjuk mostanra már hiányos Kofola és szlovák sör készleteinket.

Mivel a túratervezés során nem ez volt az egyetlen érdekesnek tűnő terület a Budapesttől nem oly távoli Korponai-fennsíkon, és legalább még két túrára való látványosságot sikerült összegyűjtenem, nagyon esélyes, hogy jövünk még erre a barátságos, nem túl magas hegyekkel övezett, de a domborzat alapján mégis magasabb hegyeket idéző, hegyi szállásokkal teli hangulatos vidékre.

A túraútvonal vázlata:

Az online térképen sajnos nem sikerült pontosan az általunk bejárt útvonalat megjeleníteni, mivel a tanösvény itt nem követhető. 

Táv: 22,8 km

Szint: 726 m

A Strava alapján:

Táv: 18,81 km

Szint: 568 m

Strava:

Kutyagolás kutya időben

 (Próbálkozva az itiner stílusában - avagy kötöm az 🐶-et a túrához)

Hétvégén még kutya meleg volt a Cinege Nagykörön szombaton és vasárnap Tótországban is. De jön még kutyára dér! Keddre beköszöntött az áprilisi ősz, ráadásul kiadós esőt ígértek nagy lehűléssel. A szabim viszont már megvolt, így menni kellett kutyagolni egy keddit. Lehetőleg mindkét távon, mert úgy kerek és az az igazi edzés.

Készültem tehát esőcuccal, váltócuccal a depóba, biztos ami biztos. Ha nagyon szakad, legfeljebb már nem megyek ki kutyálkodni a második körre. Mikor elindultam, még csak szemerkélt, mire odaértem az Aquincumhoz, már rendesen esett. A kutya mindenit, Murphy dolgozik... 

A 20-as kör, azaz ebcsont beforr!

Nincs mit tenni, ha már beneveztem, kutya kötelességem elindulni kiadós esőben is, és teljesíteni, amit vállaltam. Bármelyik nagyobb eseményen lehet ugye rossz idő, erre ez a „rövidke” ázás elsőrangú edzés az olyan időjárási eshetőségekre, amiben még a kutyát se verik ki. Dóriék tehát megírták az itinerem a 20-as távra. Azt vettem előre, mert inkább a nagyot csinálom meg biztosan, ha időközben az idő még kutyának valóbbra fordulna. Futórajtot vettem és hamarosan általam sosem látott mesevilágba csöppentem a Mocsárosdűlőn. 

Vicces lépcsős kitérő

Mocsári miliő

Budapestnek vannak részei, ahol még sosem jártam, ez is egy közülük. És az első körben még nem is láttam az összes itteni attrakciót. Viszont sikerült máris elvétenem az irányt a visszatérő ágra, vissza kellett fordulnom egy korrigálnom az útvonal másik, odafelé tartó ágára. Bár egyik kutya, másik eb, ekkor még törekedtem arra, hogy szépen tartsam magam a trackhez és az eredetileg előírt irányokhoz... Ugye a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát... Ebbéli próbálkozásom majdnem a mocsárban végződött, de aztán csak megtaláltam a helyes utat. Az útkeresés terén aztán egész sokáig kutya bajom se volt. 

Esős Péter-hegyi hangulat

A Határ úttól feldöcögtem a Péter-hegy oldalába, ahonnan csoda panoráma nyílt a Hármashatár-hegyre és társaira. A település és az erdő határán vitt sokáig az egyre emelkedő útvonal a Héthalom utcában. Eddigre a sok emelkedőn futástól fáradt voltam, mint a kutya, így inkább már csak koslattam, mint egy kutya egy másik túrázó nyomában. Az első ellenőrzőpontnál, ami stílszerűen egy kutyaszemetesnél volt, együtt igazoltunk, aztán újból nekiveselkedtem a futásnak és az emelkedőknek, számomra teljesen ismeretlen terepen. Sokáig határkövek mellett vitt az utunk, majd élesen balra le kellett kanyarodnunk egy lejtőn. Ahogy kibukkantam lókutyahalálában a házak közé, majdnem két méretes (és gyönyörű) ónémetjuhász martaléka lettem. Szerencséje a gazdijuk jól nevelte őket és biztosított róla, hogy nem kell félnem tőlük. Aztán ők is kocogni kezdtek, ment mindenki a maga útján tovább. Én a Rókahegyi kőfejtő irányába igyekeztem, ahol a második pecsétet kaptam az ottani sátorban didergő pontőröktől. Emellé járt csont alakú jutalomfalat is mézeskalácsból és sok-sok más finomság. A kedvencem a húsvéti gumicukor volt, a továbbiakban rendesen rájártam. 

Jutifali

és egyéb finomságok bőségesen

A kőfejtő

A kőfejtőből meredeken kapaszkodik ki a sziklás-lépcsős piros háromszög turistaút, amit most hűséges kutya módjára követnünk kellett. Majd a piros jelzésen kanyarogtunk a Róka-hegy oldalában. Az erdős rész végére érve cuppogós, ragaszkodós természetű sárral akadt dolgom, meg lovacskás panorámával a Kevélyek irányába. A forgalmas Budakalászi útig tartott a futókám, innen inkább kigyalogoltam a kaptatót (amin egyébként pár éve versenyen se futottam fel végig – most se bírnék). A Kevély emelkedőjének majdnem a legvégén (azaz annak, ami most nekünk jutott belőle az Ezüst-hegyi kőfejtő kilátópontjáig) honolt a harmadik ellenőrzőpont. Itt is volt minden földi jó, még bélyegző is. Innen egy egri túratárssal indultunk tovább, aki beért az emelkedőn. Mivel a csúnya köves lejtő engem futásra csábított (én már csak egy ilyen kutyaütő lejtőfutó vagyok), sajnos hamar el is búcsúztunk egymástól. Még szerencse, hogy figyelmeztetett a nehezen észrevehető negyedik pontra, így nem hagytam ki. Az Üröm irányába vezető ösvénynek akadt néhány kihívást jelentő, igen csúszós szakasza, ahol kénytelen voltam óvatos üzemmódba kapcsolni. Biztos jót mulattak rajtam a mögöttem lévő túrázók, hogy lám, a vakmerő futó is behúzta a fékeket! De a kutya ugat, a karaván halad. 

Lovak a láthatáron

Érik a ropogós cseresznye (igen korán már)

Egyébként  egyre csak csodálkoztam, milyen sokan vannak rajtam kívül pályán a hétköznap és a rossz idő ellenére, már a sokadik túrázót/csoportot hagytam le ma. És még nem volt vége! Szerencsére az égi áldás kezdett eddigre alábbhagyni, viszont kutya hideg volt, dideregtem mint az ázott kutya a vékony futóruhában.

A 3. EP környéke

Egy hosszú lejtő vezetett Üröm főutcájára, ahonnan egy vadiújnak tűnő rekortán futópálya és egy patak mellé kellett lekanyarodnunk. Ezt a kanyart csak másodjára sikerült helyesen bevennem. Rendes terepfutó módjára a fűben maradtam, a rekortánt kutyába se vettem. Csak az út legvégén tértem rá, ami vélhetően kevéssé örült a Speedcross talpának. Én viszont az egész úton örültem neki, hogy mennyire jól tapad. A Goretex benne ugyan ebben az időben nem sokat ér. Nemsokára már Üröm kálváriájának német nyelvű stációi között kapaszkodhattam a három kereszthez. Itt láttam meg idei első bíboros kosboromat. Az igazolást segítő íróeszköznek sajnos nyoma veszett, szerencsémre megint beértem egy túrázót, akitől tudtam tollat kérni.

Szőlőültetvény Üröm határában

Ürömi kálvária

Megint emelkedő jött és lihegtem mint kutya a kánikulában, felkapaszkodva a Kis-dombra. Itt újból csodaszép panoráma fogadott. Hamarosan az is kiderült, hol van a kutya, azaz az igazolópont elásva a dombtetőn. Cuki kecske volt rárajzolva a papírbójára, amit szívesen lefotóztam volna, de sajnos a telefonom másként döntött. Úgy gondolta, a kutyának is jobb dolga van, mint neki, hogy folyton előrángatják ebben a cudar időben, ázik-fázik és még dolgoznia is kell. Na ebből elég volt neki, hiába a vadonatúj akksi, bemondta az unalmast. Én meg kivert kutya módjára track nélkül bolyonghattam tovább. Egyelőre segítettek a szalagok és az egyéb útvonaljelzések eljutni ismét a kőfejtő pontjához. Itt megint jóllaktam mint a lakodalmas kutya, aztán próbáltam igazodni a pontőrök tanácsaihoz. Ennek ellenére egyszer csak elfogytak a szalagok és a lépcsők is, és én ismét ott álltam tanácstalanul a kőfejtő bejáratánál.

Panoráma a Kis-dombról

Az itiner szerint és a józan paraszti logikám szerint is lefelé kéne tartanom, így az idevezető egyik szalag se jó a szemközti utcákban. Lefelé az örömi úton nem láttam semmit. A vázlatos térkép alapján se megfelelők az eddig bejárt útvonalak. Talán esélyes, hogy piros háromszögön kéne menni, de itt ilyen nincs. Akkor menjünk vissza a lépcsőkön! Elmentem egy kilátópontig, de piros háromszögnek híre-hamva se volt, se Bérctető utcának, amit az itiner említ. Az utóbbi már kezdett úgy kinézni, mintha a kutya szájából rángatták volna ki, mivel folyton a tanácsához kellett folyamodnom. Megint visszafordultam. Aztán megint ott álltam a kőfejtő bejáratánál tanácstalanul. Továbbra is bizonytalan volt a helyes irány, mint a kutya vacsorája.

Jobb híján elkezdtem lefelé futni az Ürömi úton, az úgyis bevisz a városba. Ha szerencsém van, a maradék egy pontot megtalálom valahogy, legfeljebb kérdezősködöm. De erre semmi szükség nem volt, mert egy ponton a Rókahegyi utca és a szalagok is becsatlakoztak az Ürömi útba. Most már örök rejtély marad, hol kellett volna lejönni. Vagy nem? 

Az itiner szövegét hűen követve eljutottam a kérdéses igazolópontra a Dóra kozmetikához. Innen már kutyafuttában már csak egy ugrás volt a Mocsárosdűlő, ahonnan most egy másik, szintén bámulatosan szép útvonalon kanyarogtam ki. Szerencsésen átvészeltem egy kutyatámadást (lehet, hogy ez se véletlen?): egy kóbor eb csaholva szaladt utánam. Azt mondják, amelyik kutya ugat, az nem harap, de most ezt nem volt kedvem tesztelni. Hála Istennek most is használt, hogy teljes hangerőn leordítottam a fejét. Hátrább az agarakkal! A kutya meg a mája! (Van némi gyakorlatom. sajnos...)

Kiérve a Gladiátor utcába rossz irányba fordultam, így némi kerülővel értem célba a 20-as körön. Kicsit leültem szárítkozni és életet lehelni a telefonomba, de hiába. Közben gondolkodhattam azon, hogy megbántam-e a túrán való indulást, mint a kutya, mely kilencet kölykedzett és kimegyek-e még a 10-es körre. Hát naná, hogy ki! Már úgy belejöttem, mint kiskutya az ugatásba!

A 10-es kör, azaz kutyaharapást szőrivel!

Se kutyám, se macskám, se telefonom, se trackem... Viszont van jó és részletes útvonalleírásom és rengeteg emlékem a 20-as körből. És az útvonaljelölés se kutya ezen a túrán! Tehát van reményem bőven, hogy végigjutok így is csont nélkül és ne kóboroljak, mint egy gazdátlan kutya. (Azaz csontot majd kapok a Róka-hegyen...) 

Egyedül azt bántam, hogy fotózni nem tudok, főleg, hogy ez most már csak egy levezető kényelmes séta volt számomra. Futás? Ugyan, a kutya se ugat utána! A gyaloglást meg megszoktam már, mint kutya a verést. Így végre jobban volt időm körülnézni a Mocsárosdűlőben is, ahol az elágazásnál egy komplett birkanyáj legelészett, hátrébb egy pásztor vigyázta őket. Itt a nagyváros peremén! A birkák csak bámultak, nem is mentek odébb, egy csöppet se féltek. Rettenetesen sajnáltam, hogy nincs használható fényképezőgépem, micsoda képtelenség!

A korábban megismert túrázók is jöttek szemben sorra a 20-as körről, sőt később a Rókahegy pontőrei is, mert kaptak váltást (akikkel még a rajtnak/célnak helyet adó Rund kocsmában ismerkedtem meg). Egy aprócska gikszert sikerült beiktatnom, nem kanyarodtam rá a gesztenyesorra a Fürdő utca előtt. De már késő bánat, ebgondolat volt, mikor rájöttem. A Rókahegyi útnál meg megnézhettem, merre kellett volna lejönnöm a 20-ason. Itt követtem el a második és utolsó hibát a 10-esen: nem a piros kereszten jutottam el a bányaudvarba. De így legalább izgalmasabb volt a rengeteg meredek lépcsőn fel-le kutyagolni. A pontszemélyzettel beszélgettem egy kicsit, miközben elpusztítottam néhány kenyeret meg majdnem az összes savanyú gumicukrot is. Én már csak ilyen rossz kutya vagyok!

Ha már ilyen jól tartottak, felüdülve indulhattam a Kis-domb irányába. Szemből ismét jött pár túrázó. A kecskés pecsétnél igazoltam, majd visszafordulva és jobbra letérve, majd egy szép réten átvágva értem el a Péter-hegy erdejét. Egy idő után kezdett derengeni, hogy itt már jártam, igaz, csak úgy kutyafuttában és nem volt időm nézelődni. Először a rengeteg határkő tűnt fel és a sáncszerűség, ami mellett haladt a piros T jelzésű út. Miután szétvált a 20-as és a 10-es táv, egy II. világháborús lőszerfülkénél kellett igazolni. Az ösvényke, egy futásra csábító eszményi single track, ide-oda kanyarogva vezetett ki az erdőből a már ismerős Héthalom utcába. Így hirtelenjében a lekanyarodást majdnem elrontottam, pedig a 20-ason pont erre kellett feljönnöm a Mészkő utcától.

A Mocsárosdűlőn már rutinosan áthaladva ismerősen köszöntem a pásztornak és juhainak (íme a helyről egy egész friss érdekes cikk tele fotókkal - olyanokkal, amit nem volt alkalmam elkészíteni). A vadregényes hangulatot árasztó Schäffer-árokban még mindig békésen úszkált egy vadkacsa. Próbálkoztam, de a telefonom továbbra sem sikerült beüzemelni, hogy legalább pár fotót készítsek. A kutyafáját!

Most már a Gladiátor utcában jó irányba kanyarodva tempóztam be a célba (még a lejtőn futólépésre váltottam, hisz mint tudjuk, kutyából nem lesz szalonna). A kocsma melegében jól esett a nagyon finom cappuccino, amit a bónra vettem. Kicsit még beszélgettem Dórival és Mátéval, aztán egyre több túrázó távozott és érkezett, én sem akartam kötni az ebet a karóhoz, tehát távoztam sok szép élménnyel kevéssé ismert tájakon, két gyönyörű (többféléből választható) emléklappal és kitűzővel. Nem hiszem, hogy egyszer volt Budán kutyavásár, szóval jövök még – legközelebb a Szerdai szédelgőre, mégpedig a 100-asra.

Strava-link:

20-as:

10-es: