Pálos 70 harmadszorra

Sajnos nem sikerült frissiben leírni élményeimet az idei Pálos 70-ről, csak most megkésve, majdnem egy hónap távlatából érkezik a beszámoló.

A tavalyi beszámolómban megemlítettem, hogy bár az útvonal ugyanaz, a maga a túra részleteiben mindig más és más; az idei is bőven tartogatott új élményeket, tanulságokat és meglepetéseket.

Napkelte ismét a Normafán

Az idei túrában az abszolút új elem az volt, hogy nem indultam egyedül. Hosszas hezitálás után a párom is úgy döntött, hogy elkísér, ha nem is végig, de legalább az első 33 km-en. Természetesen valahol örültem ennek, de mivel a túra eleje az, ahol úgymond haladni tudok – sok a futásra alkalmas terep, ahol az ember még fizikailag és mentálisan is friss – mégis inkább vegyesek voltak az érzéseim. Úgy gondoltam, hogy ha nem is nagyon, de biztosan hátráltatni fog, annak ellenére, hogy így legalább garantált a kellemes társaság. Bár ő is nagyjából rendszeresen túrázik, a teljesítménytúrázás nem kimondottan az ő műfaja sem a fizikai adottságai miatt, sem egyébként. Így tulajdonképpen szívesség volt a részéről, hogy velem jött. Emiatt én is úgy döntöttem, hogy akkor se hagyom faképnél, ha egyébként gyorsabb lennék nála – igaz, a túra előtt és közben is többször erre bíztatott. Így legalább kitűnő alkalmam nyílt gyakorolni a türelem, lemondás és elfogadás erényeit, melyekben azonban nem mindig sikerült jeleskednem. Annak ellenére, hogy párom nem ért célba a saját távján (Pálos 35), az előzékenység versenyében mégis ő lett a befutó, sokkal, de sokkal előkelőbb helyen végzett nálam.

Ugyan nem a túrához tartozott, de jól esett a biztatás

Jöjjön hát a beszámoló az idei utunkról:

Majdnem az eredeti terv szerint sikerül indulnunk, pár perccel 5 óra után már a Gellérthegy emelkedőjén találjuk magunkat. Az indítás idén talán még gyorsabban és zökkenőmentesebben megy, mint tavaly, alig kell sorban állnunk. Engem hajt a rutin és az adrenalin, páromnak viszont zsebkendőre lenne szüksége. A többszöri kérést végül sikerül meghallanom, ezt azonban a hátizsákom cipzárhúzókája bánja, amit nagy igyekezetemben sikerül káromkodások közepette leszakítanom. Mínusz egy pont ide. A gyalázatos állapotú lépcsőkön a rossz látási viszonyok közepette sok túrázó igen lassan halad, így kicsit tovább tart kikerülni őket, mint szeretném. Már megint az a türelmetlenség! De amikor végre kielőzzük őket, sikerül futásba kapcsolnunk. Szerencsére párom is bírja az iramot. Már a Tabánban jön rá, hogy bizony túlöltözött és csuromvizes – nem számított rá, hogy a tempóhoz elég a kevesebb ruha is. Nála a rutin hiánya, nálam meg a rutin vezet szerencsére nem fatális tévedésekhez: itt-ott nem sikerül a szalagozást követnünk, csak megyek a fejem után, hiszen úgyis tudom az irányt. Közben meg csodálkozom, hogy milyen kevés idén a szalag, meg hogy miért kell megint olyanokat visszaelőznünk, akiket már egyszer futva lehagytunk…

Az Anna kápolnánál

A Vérmezőtől beszüntetem az erőltetett menetet, hiszen hamarosan kapunk egy nehezéket egy a terheinket szimbolizáló kő formájában, valamint vár minket a Normafáig tartó emelkedő. Idén közösen elmélkedünk arról, hogy bizony a terheket sokan már születésüktől fogva magukkal cipelik – legyenek azok rossz anyagi és életkörülmények, vagy akár hanyag, vagy éppen csak kevésbé tehetős szülők. Sokan egész életükben képtelenek kitörni ebből a közegből. Jó kontrasztot képeznek ehhez az út mellett sorakozó kacsalábon forgó villák. 

Törpilla és a gomba

A Kútvölgyi kápolnában megkapjuk az első pecsétet és frissítést. Éppen elindulunk, mikor látjuk, hogy egy futó jön lefelé lélekszakadva – pontot hagyott ki. Már majdnem a következő pontnál, az Anna kápolnánál vagyunk, mikor visszaelőz. Nem semmi! Pedig itt-ott mi is futunk, bár korántsem annyit, mint szeretném. Azért így is le a kalappal a párom előtt, szerintem nem is sejtette, hogy pontosan mire is vállalkozott. 

A ponton idén a kávét kihagyom, inkább a teára és pogácsára szavazok, ami jól is esik ezen a kimondottan szeles reggelen. A napfelkelte most is gyönyörű, míg fotózom, párom szerez egy kis előnyt, amíg futva utol nem érem. A János-hegy alatti játszótéren készítünk pár bohókás képet a gombákkal, majd nekiiramodunk a lejtőnek. Én bírom egészen a Szépjuhásznéig, de párom lemarad. Mindenesetre megvárom őt az út túloldalán, sőt még bíztatom is. Talán sikerült visszaszereznem az eddigi mínuszpontjaimból, hogy nemsokára újból elveszítsem őket.

A kolostorromhoz idén jobb a szalagozás, így is találkozunk túrázóval, aki véletlenül kihagyta és erre már Máriaremetén döbbent rá. A Hárshegy oldalában megint futnék, de párom most nem tudom rávenni – az ő magassága és súlypontja nem igazán kompatibilis az itteni köves lejtővel. Hamarosan egyébként is megállásra kényszerül, én meg alig tudok kivárni a kényszerszünetet. Csak mennék és mennék, sőt mi több futnék. Értetlenül állok a számomra oly hosszúra nyúlt molyolása előtt. Van tehát tanulnivaló a kompromisszumok terén itt a túrán, és a való életben is. Érdekes, hogy túrázás közben is ugyanúgy megmutatkoznak a különbségek a természetünkben és a dolgokhoz való hozzáállásunkban.

A budaszentlőrinci kolostorromnál évről-évre ez a látvány fogad: valamit tudhatnak a pálos atyák

Idén október elején talán még erőteljesebbek és ezzel együtt csodálatosabbak az ősz színei, talán azért, mert már korábban beköszöntött, mint tavaly. Miközben végigvonulunk, a színpompás Máriaremetén, elhagy minket pár profi terepfutó. Csak ámulunk és bámulunk, hogy bírják ezt a tempót. Én csak amolyan kocafutó módra, lejtőn és néha-néha sík terepen gyorsítok be, eszembe se jutna, nem is tudnám végigfutni az egészet.

Hamarosan oda is érünk a Solymár táblához: itt szoktam mindig az órámra nézni. Idén azt mutatja, hogy 4 óra 20 perce indultunk. Ez 20 perc hátrányt jelent a tavalyihoz képest, de egyben 40 perc előnyt a tavalyelőttihez. Csak rajtam múlik, hogyan értelmezem… Hajlok, azaz megpróbálok hajlani a „csak” irányába. Mindenesetre érzem, hogy így is jók vagyunk.

Azt, hogy a solymári várba fel kell menni a pecsétért, idén is csak a rutinos túrázó tudja, meg az, aki olvassa az itinert. Egyébként semmi se utal rá. Mi mindenesetre tudjuk a járást, így megkapjuk az utolsó közös pecsétünket. A rutin valóban sokat számít, a vasútállomás utáni prérin haladva elfelejtünk lekanyarodni. Hamar rájövök a tévedésre, mondom is, hogy a szántóföld szélén kellene haladnunk. Előttünk-utánunk szintén páran utat tévesztenek, aztán velünk együtt korrigálnak.

Idén a várnak voltak kapuőrei is, akik jelszót kértek. Ez természetesen Pálos 70 volt. Itt már túljutottunk rajtuk szerencsésen.

A Solymári Fal a túra egyik legvadregényesebb szakasza, de egyben hogy már itt járunk, sejteti, hogy hamar vége szakad a közös utunknak. Emiatt kicsit szomorú vagyok. A kellemetlen emelkedő valamelyest hátráltatja az elválást, de nem teszi elkerülhetetlenné. Rövid útbaigazítást adok a páromnak a hátralévő 3 km-re, aztán nekilendülök a lejtőnek. 

Furcsa kimondani, de felszabadultam, most már a saját tempómban mehetek végre. Viszonylag hamar odaérek a szentkúti ellenőrzőponthoz úgy is, hogy a szép táj, az előttem tornyosuló Pilis és az oldalról előkandikáló Oszoly-tető folyton megállásra és fotózásra késztet. Úgy tűnik, a pálos atyák a szép időt idén is elrendezték számunkra a fentiekkel. 

Csobánka felé

A legendás zsíros kenyerek

A pontőrök arról biztosítanak, hogy én vagyok az első lány. Nem akarom elhinni, egészen biztos vagyok benne, hogy vannak még előttem túratársak a szebbik nemből. Mondom is, hogy nem jöttem eddig valami fényes tempót, de most majd belehúzok. És biztos vagyok benne, hogy menni fog. Tavalyi szentkúti önmagamhoz képest sokkal kevésbé vagyok leharcolt, a térdeim nemhogy nem fájnak, hanem teljesen frissek. Ezt talán az eddigi kissé kényelmesebb tempónak köszönhetem? Lehet… 

Mindenesetre felhívom páromat, kíváncsi vagyok beért-e már, és megköszönöm neki, hogy velem volt és hogy nem hagyta, hogy túlhajtsam magam. Kiderült, hogy már közel lehet a célhoz, de még nem ért be, kicsit csodálkozom, de annak tudom be, hogy meglehetősen jó tempót mentem az elválásunk óta. Fogyasztok a finomságokkal teli asztalról, majd nekiindulok a Hosszú-hegynek. 

Cirill betűs, szerb felirat a kegyhely támfalán

Felfelé egy darabig együtt haladok egy túrázóval – pár szót váltunk, de olyan tempót nyom emelkedőn, hogy hamarosan lemaradok. Bámulom, egyesek mire képesek. Alig várom, hogy a tetőn legyek és megint futhassak kicsit. Közben hív a húgom, sajnos mire előkeresem a telefonom, leteszi. Visszahívnám, de nem csöng ki, később se sikerül visszahívnom. Gondolom, most indulnak neki a 20-as távnak együtt a barátaival. Egész biztos, hogy megint nem érem utol, de ez nem is cél.

A Hosszú-hegy csúcsán

A szántói kőfejtő környéke megkapóan szép, megint készül pár kép, aztán irány Klastrompuszta. Ezt a szakaszt nem túlzottan szeretem, meglehetősen lapos és unalmas, bár idén felfedezem, hogy néhol Dorog irányába egészen szép kilátás kínálkozik. Tartom a konstans 5-ös fölötti tempót és hiányolom a zarándokokat. 

A Hosszú-hegy. a Ziribár és a Kevélyek, valamint a Budai-hegység színpompában

Szénégetők-kútja

Kilátás Dorog felé

Velük csak Klastrompusztán találkozom: éppen indulóban vannak, amikor pecsételni szeretnék, így a kerítésnél valamennyit várni kell, hogy bejussak. Megiszom egy pezsgőtablettát, majd azon agyalok, hogy jó lenne kielőzni valahogy a zarándokokat az emelkedő elején még. A kis kerülőutamat magam mögött hagyva éppen csak sikerül a kereszt mögé besorolnom. 

A zarándoklatot vezető pálos testvér kérdezi, hogy a 70-esen vagyok-e. Igenlő válaszomra elismerését fejezi ki. Pedig az ő teljesítményük se lebecsülendő: hiába kerülök eléjük, még a keresztet, nagy hátizsákokat cipelve, énekelve, imát mondva is olyan irammal jönnek mögöttem a kaptatón, hogy nem sikerül előnyt szereznem, sőt inkább félek, hogy újból bekebelez a zarándokok áradata. A Kapisztrán kunyhónál már látom, hogy megmenekülök, sőt mi több az emelkedőt is túlélem hamarosan, szám szerint az utolsó előtti nagyobbat. 

A zarándokok a Pilis-nyereg felé tartanak

A nyeregből ereszkedőre váltván nem mindennapi látvány fogad: egy hatalmas szarvasbika rohan át az úton. Pár percig döbbenten szemléljük az éppen erre járó túratársakkal. És hipp-hopp már a kikericses réten vagyok, leheveredek pár fotó erejéig. Közben néhány túrázó érdeklődik, minden rendben van-e. Megnyugtató, hogy ennyire figyelnek a társaikra. Biztosítom őket, hogy semmi bajom, csak a virágok vonzanak ellenállhatatlanul. Hamarosan utol is érem őket futólépésben. 

Gondolkodom, hogy kihagyjam-e a gulyást és a finom házi bort. Végül engedek a szíves invitációnak, de csak kis adagot kérek, hogy minél hamarabb végezzek. A romoknál van egy kis sorban állás a pecsétnél, a sütikből is csak módjával kóstolok. 

Kedvenc házikóim Pilisszentléleken

Újabb trakta hála a helyieknek

Csekkolás után nekivágok az utolsó számottevő emelkedőnek. Konstatálom, hogy a tavalyi menethez hasonlóan csak a 17:50-es kompot érhetem el, és ahhoz is meglehetősen ki kell lépnem. Még 3 órám sincs több mint 13 km-re. Alig várom, hogy felérjek a gerincre, és futhassak újból. Pár leelőzött túratárs csodálkozik a tempómon, de nincs mit tenni. 

Futás közben latolgatom az esélyeimet, néha úgy érzem, jó lenne az eggyel későbbi komp is, máskor meg az az érzés győz, hogy szeretnék minél hamarabb a saját ágyamba kerülni. Az alvós holmimat persze idén is leszállítattam, biztos, ami biztos. A 7 km-eres táblánál főleg kerülget a kétség: nagyon-nagyon bele kell húzni – tavaly csak az utolsó 4 km-t kellett erősen megnyomni, most erről szó se lehet. Ahol lehet, futok, a Szent Jakabosok vendégszeretetét is csak nagyon rövid ideig élvezem. Itt a hosszúra nyúlt gerincen hagyom el a túratársakat, akikkel Pilisszentélek előtt is találkoztam már, ők kihagyták a gulyást, ezzel előnyt nyertek. Megkérnek, tartsam nekik a kompot vissza, ha lehet. A töltőállomás után már sejtem, hogy el fogom érni a 6 óra előtti fuvart, és nem is kell talán végig futnom hozzá. Kényelmesebb tempóba kapcsolok inkább és élvezem a napnyugta előtti utolsó sugarakat. A kompnál pecsételés után még éppen van pár fotóra idő – most is eszméletlen szép a naplemente a Dunánál. Időközben befutnak a túratársak is, sőt a kompon üdvözölhetem a gyorslábú srácot, valamint a párt is, melynek fiútagja csak Csobánka után került képbe. Velük is már régóta kerülgetjük egymást. Úgy látszik, ők a fordított stratégiát választották, azonban itt is a lány választotta a hosszabb utat.

Naplemente a kompról

A szobi Duna-part

A kompról leszállva most könnyebben indulok, mint tavaly, majd a Sukola kereszt felé tartva újabb fotók készülnek az alkonyatról. Közben új ismerőseimmel beszélgetünk. Kíváncsi vagyok, mi történt azóta a párommal, így felhívom. Kiderül, hogy az utolsó kilométeren, miután felhívtam, rossz irányba fordult és a Cserkészotthon helyett a Szentkúthoz jutott. Közben persze borzasztóan csodálkozott, hogy miért kell ilyen sokat mennie, ráadásul felfelé. Ott aztán leült a terített asztalhoz falatozni, meg beregisztrált, gondolta, az a cél. Kicsit furcsállom, hogy senki se mondta neki ott, hogy öcsém, te aztán nagyon el vagy tévedve, menj már vissza a faluba, mert ott a cél a te távodon. Persze ő is elővehette volna az itinert, vagy felhívhatott volna, hogy valami nem stimmel. Mindenesetre nagyon elfáradt, de a buszra várva még megjavította egy helyi cigánypurdé bringáját. Eléggé csalódott volt, főleg, hogy a saját távján elég előkelő hely jutott volna neki. Így meg se kitűző, se oklevél. Próbáltam vigasztalni.

Sukola kereszt

A Sukola-kereszt körüli rész számomra mindig a túra egyik legkellemetlenebb része az alattomosan emelkedő köves út miatt, amin fáradt lábbal, félig-meddig már sötétben botorkál az egyszeri teljesítő. Most sem volt ez másképp, bár hegyről lefelé sikerült még egy picit futnom, valószínűleg elég komikus látványt nyújtva, kezemben a vadonatúj biciklivillogómmal, amit fejlámpa helyett használtam. Mivel táskára is fel lehet szerelni és a fénye is jó erős, ráadásul még sokba se került, felkerült a felszereléslistára. A Márianosztra táblánál fellélegzek, most már biztosan meglesz, innen már négykézláb is a célba érek. Persze szó sincs négykézlábazásról – ugyan idén is érzem, hogy formálódnak szépen a hólyagok a sarkaim körül, a körülményekhez képest meglehetősen fitt vagyok.

Megérkezünk mindjárt

Együtt vonulunk a célba a két túratárssal, ahol picit várni kell a csekkolásra és az oklevélre. Közben kapunk nagyon finom, ún. „pálos sütit” és egy szerzetes is gratulál nekünk. Mindkettő nagyon jól esik. A várakozással együtt idén 14 óra 33 perc az eredményem, 6 percet rontottam a tavalyihoz képest. A helyezésem ennek ellenére előkelőbb: a 23. befutó vagyok, egyben a 3. lány. Szép, szép, de azért sehol se hasonlítható Csipi alig 9 órájához. Ez a különbség a profikhoz képest.

Szerencsénk van, ugyan per pillanat különbusz nem indul a szobi állomásra, de egy szintén végző túratárs szívesen elvisz minket Budapestig, így nem kell agyalni a visszaúton. A szűkös Suzukiból kiszálló, majd a HÉV aluljárójába a lépcsőkön sántikáló túratársaim meglehetősen komikus látványt nyújtanak. Igazából ez nálam is hasonlóan szokott lenni, de idén csoda történt: a pár napos robotmozgásos felépülési szakasz úgy tűnik, elmarad, hiszen hátamon a nagy zsákkal futólépésben közelítem meg a lépcsőn a villamost. Gondolom, másnapra meglesz ennek a böjtje, de nem, a masszív izomlázon kívül semmi bajom, este már vidáman biciklire pattanok.

Így megint arra jutok, hogy igen, kellenek az ilyen élmények, amikor az embernek alkalma nyílik megtapasztalni a teljesítőképessége határait. Egyben kitűnő alkalom szembesülni azokkal a jellemvonásokkal, ahol van még változtatnivaló.

Bizony-bizony

Ugyan mielőtt nekiindultam, úgy gondoltam, hogy három a magyar igazság, jövőre inkább más kihívások után nézek, mostanra már korántsem vagyok ebben annyira biztos, hogy nem indulok a jövő évi Pálos 70-en is. Hiszen ott van például az az egy órával előbbi komp…

Csak nehogy így járjak...

Három a magyar igazság

Denke Lajos emléktúra – egy szomorú pilisi történet nyomában

Egy kedves régi túratársamtól, Csiperkétől kaptam egy cikket a „Szentendrei tömeggyilkosság” néven (a linken a vonatkozó Wikipédia cikk érhető el) elhíresült bűnügyi esetről, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hátha felkelti az érdeklődésem, és szervezek ebben a témában egy túrát. A csel bejött, gyorsan ráharaptam a csalira, és pár nap múlva már készen is volt a túrakiírás Csiperke nagy meglepetésére.

Úgy terveztem, hogy egy emléktúra keretében végiglátogatjuk a gyilkossághoz kapcsolódó helyszíneket: Bükki-pusztát, a Denke Lajos emlékkövet, a Helyiipari-forrást, a Kékvízű-forrást, valamint a Salabasina-kutat és a Macskalyuk-barlangot. Ezenkívül érintünk más nevezetes helyeket is, mint pl. a Lenkó Ede emlékoszlop, Lajos-forrás, a Bölcső- és a Lom-hegy. Az ilyen tematika komoly előkészületet is jelent a túravezető részéről, főleg, hogy népes hallgatóság kezdett összegyűlni az eseményhez – hiszen egy gyilkosság kinyomozása mindig meglehetősen izgalmas dolog. Elkezdtem tehát a témában böngészni az interneten, valamint az emlékeim között. Az utóbbi meglehetősen homályos és lim-lomos területen két, már-már igen poros emlék akadt a kezembe:

Sok turista nem is sejti, hogy a kerítés mögött szomorú történetek rejlenek

Emlékeztem, hogy kb. 10-15 éve, láttam egy túrázással kapcsolatos ismeretterjesztő filmet, melyben szó esett Bükki-puszta szomorú történetéről. Már akkor felfigyeltem erre, az egyik kedvenc pilisi kirándulóhelyemhez kapcsolódó történetre és annyi rémlett, hogy az oroszok követtek el valami nagy gaztettet itt, amit az Index cikk is igazolt valamelyest. A filmben azonban valószínű, hogy több mindenről is szó esett, így lázas kutatásba kezdtem, mi is lehetett a pontos címe a műsornak. Hamarosan ráakadtam, hogy a Szent István Vándorlás „Visegrádtól Dobogókőig” epizódjában esett szó az itt történtekről. Azonban sehonnan se sikerült letöltenem, se online verzióra nem akadtam. Egy másik kedves ismerősöm sietett segítségemre, és megszerezte a filmet a videótárból, amit még a túra előtt sikerült megnéznem. Így helyére került a Pilis és Visegrádi-hegység túrakalauz rövid leírása a majorság egy hadgyakorlat során történt pusztulásáról. Ebből, és a többi apró mozaikdarabkából kezdett összeállni a kép.

Denke Lajos emlékkő téves évszámmal – a gyilkosság valójában 1947-ben történt

Egy még porosabb emlék, a gyilkosság másik helyszínéhez, a Denke Lajos emlékkőhöz fűződik, és sajnos máig sem sikerült megszabadítanom teljesen a képletes pókhálóktól. Valaha a plébániai közösségünkkel rendszeresen eljártunk piknikezni a Szilágyi Bernát-forráshoz, és amikor hazafelé menet a Lajos-forrás irányába tartottunk, mindig letértünk jobb kéz felé egy helyre, ahol imádkoztunk. Dereng, hogy lehetett ott valamiféle fakereszt vagy sír, esetleg katonasír, de nem sikerült utánajárnom se korabeli térképek, se más tapasztalt túrázók/túravezetők segítségével se, hogy volt-e arrafelé valóban ilyesmi. Miután a Denke Lajos emlékkövet csak 2003-ban állították, mi meg legalább egy évtizeddel korábban, a 90-es években látogattuk meg szinte minden évben a közvetlen környéken (vagy akár ugyanitt) elhelyezkedő (emlék?)helyet, nem tudni, hogy az akkor felkeresett helynek lehetett-e köze ehhez az esethez.

A túra kezdetéig végigböngésztem jó pár korabeli újságcikket, az esetet, valamint annak utóéletét taglaló internetes cikket, átlapoztam néhány régi és új túrakalauzt, és kerestem pár, a pilisi turistáskodással kapcsolatos korabeli képet a Fortepan gyűjteményéből, mellyel szemléltetni kívántam, milyen felszerelésben vágtak neki akkoriban a turisták a rengetegnek.

Szeptember 9-én, szombaton felvirradt a túra napja, és végül 12-en indultunk a rejtélyes gyilkosság felderítésére. Pilisszentlászlót választottam kiinduló helynek, mert egyben innen lehet a legszebb és legegyszerűbb módon, a vadregényes Bükkös-patak völgyében megközelíteni Bükki-pusztát és innen származott a gyilkosság 3 fiatalkorú áldozata is.

Kifejezetten kellemes túraidőt fogtunk ki, se túl meleg, se kellemetlenül hűvös nem volt, a réteken meg kikericsek milliói pompáztak. A kedvező idő a biciklistákat is kicsalta az erdőbe, tömegével találkoztunk velük a völgyben, talán azért is, mert egyidejűleg zajlott egy kerékpáros rendezvény.

A Kárpát-forrásnál ejtettem pár szót a forrás névváltozásairól (a rendszerváltozás előtt egy darabig Schubert János, a TTE egyik alapító tagjának nevét viselte a forrás, korábbi térképeken így szerepel), majd mikor indultunk volna tovább, döbbenten vettük észre, hogy a túra ötletgazdája, Csiperke, hiányzik. Néhányan mondták, hogy látták, hogy a tábor utáni patakátkelésnél megállt cipőt kötni, de az nem lehet, hogy ilyen sokáig kösse a cipőjét. Páran keresésére indultunk, de nem lett meg és térerő hiányában telefonon se értük el. Úgy gondoltuk, hogy rutinos túrázó, és ha el is ment rossz irányba, előbb-utóbb rájön, hogy téves ösvényen halad. Esetleg mi is hiányozni kezdünk neki. Sőt az is lehetséges, hogy megállás nélkül továbbment a turistaúton, miközben mi kicsit letértünk a forrást közelebbről megnézni, és nem vettük őt észre. Így továbbindultunk és megkérdeztünk két szembejövő lányt, hogy nem láttak-e egy ilyen és ilyen kinézető úriembert szembejönni. Azt mondták, hogy láttak egy ősz hajú urat egy lánnyal, de neki hosszú haja volt. Úgy gondoltuk, hogy Csiperke bár szert tehet egy túratársra, de ennyi idő alatt a haját biztosan nem növeszti meg, így sajnos nem róla lehet szó. Igen aggódtunk, hogy megtaláljuk-e egymást, így küldtem neki egy SMS-t a további útvonallal és a pozíciónkkal, hátha segít neki abban, hogy merre keressen minket, ha majd megkapja.

Lassan továbbhaladtunk egy másik tragédiát idéző Lenkó emlékmű felé, mely egy 1917-ben, egy szilveszteri túrán rosszul lett és elhunyt túrázó emlékét őrzi kissé megkopott, töredezett, de máig szép, havasi rózsát, avagy rododendront ábrázoló mozaikjával, mely a munkás turistáknak volt egykor a jelképe. Lenkó Ede szintén a Természetbarátok Turista Egyesület (TTE) alapító és vezetőségi tagja volt. Sajnálatos, hogy ezt az igen szép emlékművet hagyják így tönkremenni. A törött táblán a szöveg is alig olvasható már és a mozaikból is jócskán hiányoznak a darabkák. A túra során több jobb sorsra érdemes „tereptárggyal” találkoztunk, reménykedem, hogy előbb-utóbb ezek felújítására, rendbetételére is jut majd pénz. A sikárosi őrház sarkánál megálltunk növényeket, többek között a rétnek is nevet adó mezei zsurlót fotózni. A zsurlót magas kovasavtartalma miatt használták edények sikálására. Miközben a szebbnél-szebb kikericseket kaptuk lencsevégre, hirtelen az eltűnt Csiperke jelent meg az erdő irányából. Nagy örömujjongásban törtünk ki megkerült túratársunk láttán. Kiderült, hogy mint sejtettem, rossz irányba ment tovább, majd mikor tévedésére rájött, visszafordult és a megkérdezett lányokkal is találkozva, a segítségükkel immár a jó úton eredt a nyomunkba.

Lenkó emlékmű havasi rózsával

Együtt indultunk tovább a Szilágyi Bernát-forráshoz, melynek elhanyagoltsága sajnos igen lehangoló. Szilágyi Bernát orvosi műszerész és kötszerész szintén a TTE vezetőségi tagja volt a 20-as, 30-as években. Azt még csak-csak megértem, hogy a tájidegen, de egyben nagyon hangulatos sűrű fenyves nagy részét ki kellett vágni, de hogy a forrást és az egykor rendezett pihenőhelyet miért hagyták így sorsára… A padok közül több kidőlt, az esőházak eltűntek. A Pilis egyik leghangulatosabb, sokak által kedvelt, és az OKT miatt is sűrűn látogatott részéről van szó.

Pihenő a Szilágyi Bernát-forrásnál

Csodaszép, vadvirágokkal és kikericsekkel teli réteken áthaladva értünk túránk egyik legvéresebb és legtragikusabb emlékeket őrző helyszínére, a Bükki-pusztához. A pusztát körbevevő fakerítés mögött nem csak egyetlen szomorú történet rejlik.

Valószínűleg 1947. augusztus 17-én vagy 18-án – a gyilkosság pontos idejét nem ismerjük – 5 tizenéves fiút, (a 17 éves Zboray Kálmánt, a 14 éves Zboray Pétert, a pilisszentlászlói illetőségű 16 éves Szlovák Józsefet, a 14 éves Hornyák Jánost és 14 esztendős Kocskovszki Dezsőt) gyilkolt meg az itteni tanyán egy ismeretlen személy. A tanya idősebb Zboray Kálmáné volt, ő talált a vérbe fagyott holttestekre, mikor ebédet vitt az állatokat őrző fiúknak. A fiúkat különös kegyetlenséggel, fejszecsapásokkal ölték meg, valamint lőtt sebeket is találtak rajtuk. Az idősebb Zboray fiú, Kálmán még élt, mikor apja rájuk talált. Miközben a Margit kórházba szállították, el tudta mondani a tettes személyleírását, akit vélhetően ismerhetett. Azonban hamarosan ő is eltávozott az élők sorából. Elmondása szerint az elkövető egy 22 év körüli, szőke, kék szemű, sportos alkatú, kb. 170 cm magas férfi volt, valószínűleg egy szökött orosz katona. (A tettes nemzetisége az ügy utóéletében fontos szerepet játszik.)

A gyilkosság indítékaira csak feltételezések vannak. Lehetséges, hogy az egykori katonának nem sikerült ép elmével átvészelnie a háború borzalmait és bomlott elméje sarkallta a tettekre, de az is elképzelhető, hogy a fiúkkal különböző üzletekbe bocsátkozott és valamin összekülönböztek. Egy további lehetséges szál a gyilkosnak a fiúk nevelőanyjához fűződő szerelmi viszonya, melyet egy korabeli újságcikk is megemlít. Feltételezhető, hogy a gyilkos nem akarta, hogy a fiúk beárulják az apjuknak és igyekezett minden további tanútól is megszabadulni.

Idősebb Zboray Kálmán, az apa története nemkülönben tragikus. Miután 6 fia közül kettőt elvesztett, az oroszok hurcolták el egy lágerba, ahonnan sose tért vissza.

A korábbi Dreher birtok, később, 1910 körül, a Zboray család tulajdonába került. Ugyan átvészelte a háború utáni szomorú történéseket, de az 50-es években egy hadgyakorlat során súlyos belövéseket kapott és leégett. A hadgyakorlat során a lakókat kitelepítették pár órára, és mikor visszatértek, már csak a füstölgő romokat láthatták. Hogy mindez pontosan mikor történt, a Peták István által megszólaltatott hozzátartozók se tudták elmondani. Az tény, hogy az 1955-ben kiadott Pilis turistakalauz nem romokat, hanem házakat említ.

Azonban a tanya tragikus története még mindig nem ért véget ezzel. Ugyan a 60-as években az állam tulajdonába került a terület, a hozzátartozók a 90-es években visszaigényelték, majd 2007-ben engedély nélkül egy házat építettek rá. Miután az építkezés természetvédelmi szabályokba ütközött, a házat bontásra ítélték. Ennek ellenére a mai napig áll, bár lassan kezd eluralkodni az épületen az enyészet.

Akár turistaszállás is lehetne, ha már nem bontották le

Úgy gondolom, hogy az igen csinos házat jó lenne, ha nem hagynák összedőlni, hanem pl. kitűnően lehetne hasznosítani akár turistaháznak, ha már az Országos Kéktúra nyomvonalán áll, vagy akár emlékhelyként, ahol a turisták megismerhetnék a hely történetét.

A tanya emlékét a házon kívül egy békanyálas tavacska, egy illemhely és pár gyümölcsfa jelzi. A kerítést ismét átlépve búcsúztunk el a tanyától és a sajnos már szintén kidőlt Tölgyikrek felé vettük az utunkat. Innen a S jelzésen haladtunk tovább a Lom-hegy oldalában, hogy megkeressük a gyilkos további két áldozatának, Denke Lajosnak és feleségének az emlékhelyét.

Az emlékmű egy igen eldugott helyen, egy nyiladékban vezető jelzetlen szekérút mellett áll. A GPS és a térkép együttesen segített a megtalálásában.

A Helyiipari-forrás

Denke Lajos és felesége hatodmagával hétvégi kirándulásra indult a Lajos-forrás környékére 1947. aug. 17-én. A vidám baráti társaság a Helyiipari- vagy a Kékvízű-forrás környékén délelőtt 9-10 óra tájban megpihent. Se a pontos idő, se a helyszín nem tisztázott, az újságcikkek eltérő módon írják le az esetet. Érdekes, hogy az emléktábla a Helyiipari-forrás közelében áll, de a cikkek a Kékvízű-forrást említik. Hirtelen előbukkant egy szőke, kékszemű, bakancsot és térdnadrágot viselő férfi és tört németséggel beszédbe elegyedett a társasággal, valószínűleg még cigarettát is kért. Az egyik hölgy, Palánkai Ilona tudott egy keveset németül, ő beszélt az idegennel. Egyes beszámolók szerint a férfi el is távozott, majd később, délután tért vissza, más beszámolók szerint azonnal elővette a fegyverét, és több emberre is rálőtt. Denke Lajos rögtön életét vesztette, felesége is élettelenül borult férje holttestére. Bár először azt hitték, szívszélhűdés végzett vele, a boncolás azonban az ő szívében is golyót talált. A társaságból, volt, aki fokossal próbált védekezni, de aztán jobbnak látták, ha kereket oldanak és a szentendrei rendőrségre sietnek.
Valószínű, hogy a viszonylag nagy távolság miatt nem lehetett könnyen és gyorsan eljutni oda, busz is csak Dömörkapuig járhatott, ha járt egyáltalán akkoriban. A rendőrség kihallgatta az életben maradt turistákat, akik ugyanolyan személyleírást adtak a tettesről, mint a másik, akkor még felderítetlen gyilkosságnál írtam. Valószínű, hogy eredetileg ők is orosz katonaként írták le az elkövetőt. Mindenesetre másnap az esetet taglaló újságcikkek már társaival a pilisi erdőkben bujkáló szökött SS-katonát gyanúsítanak, akiket rendőrök és katonák ezrei vesznek üldözőbe. Erről és ennek okairól nagy alapossággal ír az Index cikke, így érdemes ott utánanézni a részleteknek. A korabeli újságcikkeket olvasván sok apró tévedésre és eltérésre lehetünk figyelmesek, pl. sokszor a nevek se egyeznek. Az áldozat hol Denke, hol Benke, hol Tenke Lajos, néha meg László és a többi turista neve se azonos mindig. Egy cikkben megemlítik a Lajos-forrás és az egykori Dreher vadászkastély (a mostani turistaház) közelében lévő, az országúttól 800 méterre fekvő Macskalyuk-barlangot, ahol megtalálták az állítólagos elkövetők állítólagos fegyvereit. Azonban Macskalyuk nevű barlang legközelebb Szentendre határában van, az Álló-rétre vezető S jelzés mellett. A távolabbi, Csobánka közelében lévő Macska-barlangot is hívják Macskalyuknak.

A pusztuló turistaház

Érdekesség az is, hogy Denke Lajos emlékkövén téves évszám, 1917. szerepel, így az esetet nem ismerő erdőjáró akár I. világháborús áldozatoknak is gondolhatja az elhunytakat.

A sípálya nyiladéka

A megemlékezés után felkerestük a két közeli foglalatlan forrást, melynek egyikénél a turisták pihentek. A Helyiipari-forrásból csörgedezett valamennyi víz, a Kékvízű-forrás azonban teljesen száraz volt, pedig a térkép pont ezt jelöli működőnek a másikkal ellentétben. Lajos-forrásnál tartottunk egy kis ebédszünetet és elszomorodva szemléltük az egyre romló állapotú, egykor 83 személynek is szállást adó turistaházat. Teli hassal kicsit talán nehezebb volt megmászni a Bölcső-hegyet, de a csúcsán lévő kilátó romjai közül egész szép panoráma tárult szemeink elé, így megérte a fáradozás. A kilátó már állt a 30-as években, sőt még 1979-ben is megvolt, nem tudom, miért hagyták összedőlni, mint ahogy azt sem tudom, hogy a Bölcső-hegyre álmodott sípályát miért nem készítették el végül, pedig a helyén még mindig látható a nyiladék. A sípályáért talán nem olyan nagy kár, bár ha üzemelne, akkor valószínűleg a turistaház se állna parlagon, viszont a kilátót valóban nagyon sajnálom. Több értelme lett volna ezt újjáépíteni, mint újakat létrehozni olyan helyeken, ahonnan kilátó nélkül is gyönyörű panorámát élvezhetünk.

A Bölcső-hegy tetején

A bázis ma

A Bölcső-hegy után a Lom-hegyet, közelebbről az ottani elhagyott légvédelmi bázist kerestük fel, majd egy szederindákkal nehezített ösvényen jutottunk újra a Tölgyikrekhez. Innen P jelzésen érintettük a Salabasina-kutat, mely úgy kapcsolódik a gyilkossághoz, hogy egy tanú beszámolója szerint itt találkozott a véres ruháit mosó gyilkossal. Sajnos a kút környéke igencsak elhanyagolt, magából a forrásból se folyik víz. Bezzeg a 30-as években sokkal rendezettebb volt a forrás a Fortepan képei szerint. Különösen érdekes volt látni a korabeli turistaviseletet, főleg a nőkét. Ezekben a ruhákban már a körúton is elegánsnak számítanának, nemhogy az erdőben. Azért szívesen kipróbáltam volna, milyen rakott szoknyában, blúzban, ballonkabátban és magas sarkú cipőben gyalogolni az egyenetlen erdei terepen. A forrás és a közelben húzódó Salabasina-árok egzotikus hangzású nevének eredetére több elmélet is létezik. Egyesek szerint török eredetű és a név annyit tesz, hogy a basa helye. Mások szerint a hamuzsírfőzéssel (szalalkáli, népiesen szalajka) van kapcsolatban.

Az elhanyagolt Salabasina-kút táblája

Utoljára a csobánkai Macskalyuk-barlang maradt, mely tévedésem folytán került a túratervbe. A szentendrei barlangot, mely sokkal inkább kapcsolódhat az esethez, ha egyáltalán találtak ott a rendőrök valamit, és nem a közellenségnek számító visszaszökött SS-katonák ellen uszító álhírről van szó, sajnos a túraterv összeállításakor nem ismertem. Macskalyukként így csak a Csobánka melletti barlang jött számításba. Később jöttem rá arra, hogy a cikk valószínűleg a Szentendre melletti barlangról írt. Emiatt nem esett nehezünkre ennek a látványosságnak a kihagyása, inkább a pomázi buszra szavazott a csapatunk.

Bükki-puszta közelében

Kellemesen elfáradva, sok izgalmas és érdekes információ birtokában indultunk haza és talán sikerült hazavinnünk a nem éppen felhőtlen múltunk egy aprócska szeletét is.

A túra előkészítéséhez használt források: 

• Kolozsi Ádám: Pótnyomozás 70 év után: tömeggyilkosság a Pilisben; index.hu, 2017.augusztus 17.
• Szentendrei tömeggyilkosság Wikipédia szócikk, ill. a szócikk irodalomjegyzékében felsorolt korabeli, interneten szabadon elérhető cikkek
• www.fortepan.hu online fotóarchívum
• Dr. Mezei István, Pálfi Tivadar: Pilis útikalauz, Sport Lap- és Könyvkiadó (Budapest), 1955
• Dr. Mezei István: Pilis portyavezető, Sport Lap- és Könyvkiadó (Budapest), 1953
• Pilis és Visegrádi-hegység turistakalauz, Cartographia Kft. (Budapest), 2014
• Peták István: Szent István Vándorlás - Az Országos Kéktúra mentén, ismeretterjesztő filmsorozat, Visegrádtól Dobogókőig epizód
• Olvasónk tényfeltáró írása: engedély nélküli építkezés védett területen, Szálasi egykori ügyvédjének birtokán + hozzászólás, https://kuruc.info, Olvasói levelek, 2008. október 20.