Ámokfutás két felvonásban

Az idei Pálos teljesítménytúrám sok szempontból máshogy alakult, mint eddig. És ezért nem csak a kialakult akut vírushelyzet volt felelős. Úgy kezdődött, hogy február végén az orvosom kvázi eltiltott a hosszú távú teljesítménytúráktól avval a felkiáltással, hogy az még egy egészséges embernek is sok, nemhogy egy autoimmun betegnek. (Na jó, csendben jegyezzük meg, hogy neki a habitusa alapján valószínű, hogy még 15 km is sok lenne...) Ennek köszönhetően egy emberkísérlet mellett döntöttem: idén mindenféleképpen kihagytam volna a 70-es távot, helyette a 20-asra mentem volna. De mit ad Isten, kiderült, hogy ebben az évben elmarad a vírus miatt a 20-as túra, csak 40 és 70 között lehet választani. És mire egyáltalán meghirdették a túrát, én már beneveztem a Spar maraton 10 km-es távjára, október 2. hétvégéjére. A Pálos ugye október első hétvégéjén szokott lenni, így nem gondoltam, hogy ütközik majd a két rendezvény. De valahogy most a túra napja mégis október 9-re esett. Ez azt jelentette, hogy 70-es távon, még ha akarnék, se tudnék indulni, tehát kizárásos alapon bevállalhattam a versenyen kívüli indulást vagy a 40-es távot. Mivel olyan nincs, hogy nem indulok valamilyen formában a kedvenc teljesítménytúrámon, az volt a szándékom, hogy szépen benevezek a 40-es távra. A következőképp okoskodtam: 10 + 42 csak 52, és az akárhogy számoljuk is, kevesebb, mint 60, amitől úgy hátrahőkölt az orvosom. Pláne kevesebb a teljes 74 km-es távnál, szóval így a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad paraszti logikával nézve. Hogy ez a gyönyörűen kitervelt őrültség autoimmun betegségemre hogy hat, az meg majd kiderül az idő előrehaladtával.

Túl a felén (fotó: Zákány Gergely Photography)

Szóval reggel nagyjából 9 és 10 között lefutok majd szépen 10 km-t, ezután gyorsan hazateleportálom magam. Gyors zuhanyzást követően aszfaltcuccból átvedlek terepholmiba, és már irány is Csobánka, ahol 12-ig meg kell jelennem. Elméletben mindez lehetséges is, ha megy a tervezett idő a futásnál, nem tökölöm el a hazautat és a köztes időt, valamint az utazáshoz tényleg csak annyi idő szükséges, amennyit az útvonaltervező ír. Mivel ügyes leányzó vagyok, miért ne sikerülne, ami papíron lehetséges?

Alakulnak az őszi színek

Szépen befizettem tehát a Pálos nevezési díját is, és vártam, hogy eljöjjön a nagy nap. Mindent kikészítettem már előre: futócucc egyik oldalon, túracucc megpakolt hátizsákkal a másik oldalon, csak meg kellett találnom a megfelelő kupacot a kanapén. Ebben nem is volt hiba, fél kilenckor már bőszen kocogtam a starthely felé, a közeli Infoparkba. Az előző versenyemből okulva most a WC-t is felkerestem, sőt egy remek Sparos fejpántot is sikerült szereznem, mielőtt ellőtték volna a maszkos futópartit. Mostanság ugye mindig maszkban indulunk, maszkban végzünk verzió van, amit illik be is tartani, már csak azért is, hogy a jövőben is legyenek versenyek. A futás maga mondhatni remekül ment. Augusztus második felében kezdtem edzeni, addigra már kialakult nagyjából a stabil jó állapotom és tudtam újra érdemben futni. A nyaralás alatt jól belehúztam az edzésbe, és be is neveztem a Wizz Air félmaraton 10 km-es távjára, ahol sikerült egy órán belül teljesítenem addigi 2. legjobb időmmel. Az útvonal megegyezett a mostanival, és érezhető volt a különbség az 1 hónappal korábbi és mostani edzettségem között. Akkor a nagy hőségben kb. 5-6 km-ig ment a lendület, és sajnos a startnál is nagy volt a tülekedés. Most viszont egy zónával már jogosan előbbre lőttem be magam, így a startot is jobban el tudtam kapni. Előbb futhattam a saját tempómat, amit nagyjából végig sikerült megtartani. A végén maradt még egy sprintre is erőm, így nem csoda, hogy mikor átfutottam a célkapun, jobb bruttó időt láttam, mint az egy hónappal korábbi nettó időm. Fáradtság tekintetében is sokkal jobban jöttem ki a versenyből, csak sajnos a jó kis lejmolt fejpántot sodortam le a fejemről a nagy örömködésben a célvonaltól az ajándékátvételig. Lenyomtam gyorsan a kapott banánt és kiittam a fél ásványvizes palackot, majd avval a lendülettel futottam is haza befutócsomagostól. (Most ezt az 1-2 kilométer pluszt ne nagyon emlegessük a dokinak, ha rákérdez...)

Öröm a célban

Első küldetés tehát kipipálva, most jön a két felvonás közti szünet. És nyilván ha valamin el lehet bukni a dolgot, ez lesz az, még ha maga az előadás hatalmas kasszasiker is. A zuhanyzós, öltözködős, néhány falatot bekapunk rész jól sikerült, a húgom is időre elkészült, aki szintén jött Pálosozni versenyen kívül egy egyéni 30 km-es távon, és mindennek köszönhetően viszonylag időben el is tudtunk indulni. Azt is tudtuk, hogy a futóverseny miatt lezárások lesznek, csak valahogy a Wazze nem szerzett erről tudomást, és folyton a versenyterületre akart minket küldeni. Próbáltuk kitrükközni, de szegény teljesen meg volt kavarodva, így végül ignoráltuk a létezését és mentünk (volna) amerre gondoltuk. Szerintem a megközelítési koncepciónkkal se volt igazából semmi gond, meg Peti is rutinos sofőr, tehát nem itt keresendő a hiba. Valahogy úgy tűnt már a Villányi útra kikanyarodva is, hogy a komplett város egy nagy dugó, ahol hol kicsit jobban, de inkább kevésbé lehet haladni. Hogy most ez a futóverseny és a Nemzeti Vágta miatti lezárások miatt volt, vagy csak mindenki kifelé igyekezett a városból a napsütéses idő miatt, az nem fog soha kiderülni. Amire leverekedtük magunkat a rakpartra, addigra láttuk, hogy esélytelen lesz kiérnünk 12 előtt Csobánkára. Nagy üggyel-bajjal sikerült beszélnem a rendezőkkel, akik végül biztosítottak, hogy megvárnak. Sajnos a Szentendrei út is állt, majd Budakalászon is újabb és újabb dugókban kényszerültünk rostokolni, így újabb időhátrányt sikerült felhalmoznunk. Valahogy úgy tűnt, mindenki a Pilisbe igyekszik. Körülbelül fél 1-re sikerült odaérnünk a Pálos 40 rajtjához – és mint kiderült, nem én voltam evvel az utolsó induló. Köszönet még egyszer a rendezőknek, hogy megvártak, és így elindulhattam egyáltalán.

Szóval fél egy körül már egy igazolófüzet és egy chipes karkötő boldog tulajdonosaként roboghattam tova Csobánka főutcáján Márianosztra irányába. Ez a táv éppen 42 kilométer, egy kerek maraton terepen, amit most részben futva tervezek megtenni. Ráadásul idén a szokásosnál több részt fogok futni ezen a szakaszon, hiszen mindössze „csak” 10 gyors km van a lábamban 32 lassú helyett. Elvégre a Spar maratonon – nevével ellentétben – nem teljesítettem a maratoni távot – hát most azért is meglesz! A Szentkútig a nagyobb emelkedők kivételével végig futottam, de közben azért tartottam egy kis szünetet 1-2 kép erejéig. Meg útba igazítottam a zöld és kék elágazásánál két bizonytalan kéktúrázót is – végül is ma van a Kéktúra napja is. A szentkúti ponton most is volt dínom-dánom nagyon-barátságos pontőrökkel és mise utáni hangulattal. Nem időztem sokáig, hiszen még éppen csak elindultam. A Hosszú-hegy emelkedőjét túratempóban nyomtam a lapos részeken itt-ott belefutva, de idén így se viselt meg. Aztán a csúcson szünet néhány fotó erejéig, és spuri tovább a lejtőn egészen Pilisszántóig. Idén a vírushelyzet miatt sajnos almás pont se volt, de láttam, hogy a polgármester azért kijött szurkolni a résztvevőknek. A Szénégetők kútjánál éppen megint készítettem pár képet, amikor rám köszöntek: tesóm néptáncos barátait, egy házaspárt és barátjukat értem utol. Kicsit beszélgettünk, meg csináltak rólam pár képet, de sajnos kénytelen voltam elég hamar elbúcsúzni. Az volt a tervem, valahol utolérem a húgomat, aki 15 km előnnyel és kb. 1 óra hátránnyal indult hozzám képest és most már Pilisszentléleken jár. Emiatt ezt a nemszeretem szakaszt is úgy terveztem, hogy nagyrészt futom. És mint most kiderült, nem is annyira unalmas és nehéz így tempósabban, hiszen inkább lejt, mint emelkedik. Na jó, máshogy gondolkodik az ember 40 km-el vagy 20 km-el a lábában... Petivel is konzultáltam, aki egy kisebb körtúrát csinált a Klastrompusztán hagyott autó és a Pilis-nyereg között, de sajnos úgy jött ki a lépés, hogy éppen elkerültük egymást.

A Szentkút felé

Testi és lelki táplálék - ezt nyújtja ez a teljesítménytúra

A Hosszú-hegy csúcsán

A Szénégetők kútjánál

A gyors tempómnak hála hipp-hopp oda is értem Klastrompusztára, ahol rá kellett döbbennem, hogy idén bizony nem fogom, még ha tudnám se utolérni a zarándokokat, mivel nincsenek – köszönhetjük ezt is a koronavírusnak. A kedves pontőr megkínált pezsgőtablettával, almával és szőlőcukorral, amiből mindent elfogadtam az alma kivételével, sőt a hozott anyagból is lakmároztam, hiszen eddig csak iszogattam menet közben a tasakomból. Kicsit el is beszélgettünk, és konstatálta, hogy jó gyors vagyok ám. Na igen, eddig valóban – de most jön a feketeleves a szentléleki gulyás képében, kombinálva a Pilis irdatlan emelkedőjével, utána pedig a Felső-Ecset-hegy kaptatója, ami miatt nem lehet ezen a szakaszon olyan tempóban haladni, mint eddig. A nyeregbe felkúszva akadt még egy hátráltató tényező, amit az ember nem szívesen iktat ki. Ezek a spontán beszélgetések, amelyek gyakran kialakulnak, ha elhaladunk egy-egy sors- és egyben túratárs mellett. Ilyenkor derül ki, hogy hány visszatérő „rajongója” van ennek a rendezvénynek, és hogy hányan teljesítik a könnyűnek nem mondható 70-es távot még nem fiatal koruk vagy kevésbé kedvező adottságaik ellenére is. Ez igazán becsülendő dolog. Bár én az 5 teljesített 70-es távommal így is előnyben voltam, de tudom, hogy vannak nálam még sokkal kitartóbbak is. Sajnos előbb-utóbb tőlük is el kellett köszönnöm, ha utol akartam érni a húgomat és folytatnom kellett ezt a flúgos futamot, immár lejtőnek lefelé a Pilis oldalában. Azért a kikericsfotózás idén se maradhatott el természetesen. Ez a gulyás dolog mindig egy hatalmas dilemma. Kb. egy fél óra időhátrányt jelent, ami éppen elég tud lenni egy komp lekéséséhez. 70-es távon ráadásul egy ilyen hosszú állás 50 km körül pont megfelelő időtartam az izmok lemerevedéséhez. Most azonban ennyi még nem volt a lábamban, no meg szívesen is látják az embert, meg a leves is finom, tehát önkéntelenül is lekanyarodtam, mikor megláttam az invitáló molinót.

Kilátás a Klastrompuszta előtti szakaszon

Kapisztrán-kunyhó az ún. Szénás-úton

Egykori szovjet emlékmű (most II. világháborús emlékmű) a Pilis-nyeregben

„Uram, ajándékozz meg jó emésztéssel, de adj ennivalót is hozzá!” Nekem, mint IBD-s betegnek, különösen szívhez szóló ez az ima, így természetes, hogy felfelé kanyarodtam a lépcsőn a gulyásos tálak felé.

Csalódnom most sem kellett, finom meleg étel és mellé bor is járt, bónuszként egy lelkes és aranyos konyhás kisfiú nyújtotta át az ételeket. Az estebéd elfogyasztása miatti hátrány ledolgozása érdekében annyira siettem, hogy majdnem legurultam a főtérre vezető lépcsőn. Teca kocsmája előtt csak úgy tolongtak most is gyüttmentek (értem ezalatt a film miatt tömegesen idecsődülő, nem bakancsos turistákat), hogy alig lehetett kikerülni őket. Felkötöttem a nyúlcipőket és irány minél előbb a kolostorrom. Az emelkedőn persze belassultam, aztán a pontnál feltankoltam szőlővel, szőlőcukorral, süteménnyel és egy pecséttel. Majd hirtelen gyanús lett nekem egy fejpánt: csak nem Csúcsforma?! Dehogynem! Tavalyi retyezáti túratársam, Melinda volt az Csúcsformás pólóban és csősálban. Rövid társalgás után sajnos megint búcsút kellett mondanom, és nekiveselkedtem a Pilisszentlélek és Basaharc közti hosszú gerincre vezető emelkedőnek. Mikor felértem, rohamtempóba kapcsoltam. Ennek ellenére sejtettem, hogy hiábavaló lesz a próbálkozásom, hogy utolérjem húgomat. Ő jó eséllyel már az utolsó kilométereket morzsolja a komp felé, míg én csak most kezdek neki a kb. 13 km-es útnak. Ebből nemhogy 5 órás komp nem lesz, még 6 órás sem, futhatok akármennyit. Azért én csak futottam és futottam, ahol csak bírtam, sorra hagytam magam mögött az Enyedi-halálát, meg a képesfát, amit észre se vettem, mígnem eljutottam arra a pontra, hogy innen a 7-es komp tuti meglesz, max. még a gerincről levezető lejtőt megfutom és onnan nyugodtan sétálhatok. Néhányan utánam szóltak, köztük egy család is, kis gyerekekkel, hogy tartsam már vissza nekik a kompot. Oké, intettem, és már robogtam is tovább. Basaharc házai között aztán pihenőlépésre váltottam. A komp meglett, várhattam még egy jó negyedórát a tábortűz mellett némi teával töltekezve, de most ez nem volt kardinális kérdés, az izmaim köszönték szépen, de kitűnő állapotban voltak. Közben a család is sikeresen befutott, sőt még jó néhányan, így népes sereglet gyűlt össze a fedélzeten. Az átkelést jó pár teherautó, köztük egy IFA társaságában élvezhettük. Sajnos a naplementéről most lemaradtam, mint a húgom társaságáról is, aki már sikeresen átkelt az előző komppal és most érhet lassacskán a célba.

Pajkaszegi pajta :-)

Barátságos kiszolgálás – mindenhol a túra során

Visszatekintvén a Pilis és a Fekete-hegy irányába

Ladatali

A pilisszentléleki kolostorromok

A kompról leszállva most nem kísértenek a merev izmok és a hólyagok sem, szinte üdén és kipihenten eredek tovább Szob utcáin – többek között ez a különbség a 70-es és a 40-es táv között. Mindig is kíváncsi voltam, milyen is ez a Boldog Özsébről nevezett túratáv: most tessék, megtudtam. Hogy tetszik-e az nem kérdés, de ennek ellenére azt hiszem, maradok a 70-esnél, ha az egészségem (avagy a betegségem) is úgy akarja. Jó eséllyel idén mehettem volna eddigi legjobb időmet, ez lett volna a hatodik teljesítésem, de az már sose fog kiderülni, hogy elértem volna az eggyel előbbi kompot és ezzel óriásit léptem-e volna előre. Idén az időjárás is kegyes volt és remek formában vagyok, emiatt tényleg sajnálom... De talán majd jövőre, ez a komp ugyanis már elment...

Kilátás a Búbánat-völgyre

A kompra várva

Ezeken morfondíroztam a Sukola-kereszt felé menet. A csippantás után (idén pecsét nem volt) megnéztem a földön fekvő keresztet, amit még februári túránkon találtunk ebben az állapotban. Úgy tudom, szerencsére nem vandálok tevékenykedtek, hanem a viharos szél döntötte le, és a pontőr lány biztosított is, hogy hamarosan helyreállítják.

Pár éve sokkal kényelmesebb, murvás úton haladhatunk ezen az általam szintén nem nagyon kedvelt szakaszon. Ennek köszönhetően sikerült is a 7-es komp élmezőnyébe verekednem magam, amiből hamarosan pole pozíció lett, mihelyt lejteni kezdett az út. Egy jót futottam még egészen a templomkapuig, de előtte még sebtiben odaköszöntem édesanyámnak, aki éppen arra sétált (persze nem teljesen véletlenül). A célban mindent megkaptam, ami járt a 40-es táv teljesítéséért, nagyjából ki is derült, hogy sikerült az élmezőnyben végeznem. (5. abszolút hely, 1. női teljesítő). Evvel az eredménnyel azt hiszem, a második kihívás is sikeresnek tekinthető. Az elsőről még gyorsan annyit, hogy itt a 91. helyezést értem el a női mezőnyben 53:07 perces nettó időeredménnyel, ami addigi legjobb eredményemnek számított (egészen a rá következő vasárnapig, amikor is 51:53 percre turbóztam fel magam). Szóval minden jó, ha vége jó, a szünetben történt fiaskótól meg tekintsünk el szépen, hiszen az úgyse számít.

Innen már csak annyi volt hátra, hogy megkeressem a szüleimet, a húgomat és a velük érkezett gyerekeket, majd még gyorsan elmenjünk apukámmal egy kör browniera a polgármesteri hivatalba, ahol most a túra utáni megvendégelés zajlott. Persze minden abszolút víruskonform módon, sok fertőtlenítővel és maszkokkal. Mert ugye ami jár, az jár. :-)

És végül az elmaradhatatlan őszi kikericsekből egy kis ízelítő

Pálosokkal a Pilisen keresztül

A cím annyiban sántít, hogy a Pálos 70 teljesítménytúra 74 km-es útvonala a Budai-hegységben kezdődik és a Börzsönyben ér véget, azonban a túrázó az útvonal nagyobb részét, mintegy 40 km-t, valóban a Pilisben és a Visegrádi-hegységben teszi meg.

Idén vajon sikerül-e?

A túra maga számos változatban – akár vezetett zarándoklatként vagy teljesítménytúraként – és résztávon teljesíthető, így mindenki megtalálhatja a „sajátját”. A paletta a rövid távú gyermekzarándoklattól a 20, 22, 35, 40 és 74 km-es teljesítménytúrákon át az 1 és 3 napos zarándoklatokig terjed, magaménak természetesen az 1 napos teljes távú teljesítménytúrát éreztem tavaly és idén is. Annyit érdemes még elmondani a túráról, hogy nem csak fizikai kihívással szembesül az ember, hanem komoly lelki útravalót is kaphat, ha vevő erre, mivel a túra szorosan kapcsolódik az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendhez, a pálosokhoz és ezzel a római katolikus valláshoz. Mindezt azonban nem tolakodó módon kínálják a szervezők, tehát más vallásúak, vagy akár valláshoz nem kötődőek is bátran elindulhatnak.

Már több éve szemezgettem ezzel a teljesítménytúrával, mire tavaly először sikerült teljesítenem. Az akkori pozitív élményeim idén repetázásra késztettek. (Tavalyi képeim galériája.)

Tavaly is megküzdöttem az indulásért és idén sem volt ez másképp. Akkor egy szalagsérülésből sikerült éppen felgyógyulnom, idén meg egy hosszabb lefolyású betegség (meg a lustaságom és a nagy meleg) hátráltatott a felkészülésben. Pont egy hónappal az indulás előtt merészkedtem először a futópályára és rögtön össze is szedtem egy izomhúzódást a nagy buzgalmamban. Ezenkívül pár nappal a túra előtt a torkom is vacakolni kezdett. Az időjárás-előrejelzést is bőszen figyelgettem, mert nagy lehűlést és elég változékony időt jósoltak arra a hétre. Szerencsére a túra szombatjára száraz, napos, de hűvös idő érkezett és elszántságom folytán a torkom is jobb belátásra tért arra az egy napra. 

Jöjjön tehát az idei túra krónikája:

A hajnali város fényei

Hajnali öt előtt már sorban állok a Sziklatemplom előtt az itineremért és a chipes karkötőmért. Pontban ötkor el is rajtolok, miután leadtam a Márianosztrára szállítandó csomagomat a hálózsákkal és a derékaljjal. Ekkor még legmerészebb álmaimban sem merem gondolni, hogy nem lesz rájuk majd szükség...

Rövid kapaszkodás után a hajnali város fényei mindig megállítanak egy fotószünet erejéig, majd a lépcsők után indul a bemelegítő futás, egészen az első ellenőrző pontig, a gellérthegyi víztározó tetejéig. 

Itt elgondolkodhatok azon, mit is viszek a hátizsákomban. Nos, idén, a tavalyi tapasztalatok alapján igyekeztem minél kevésbé túlpakolni a zsákomat és csak a lényeges felszerelésre koncentrálni. Néhány csokoládé- és müzli szelet meg természetesen elegendő víz, személyes okmányok, 2 fejlámpa, sebtapasz, sportkrém és egy vadonatúj egész kicsire összehajtható pehelykabát, valamint kesztyű és sál pont belefér egy 10 literes zsákba és még soknak is bizonyult erre a túrára, hiszen az idén is kitűnő ellátásnak köszönhetően a vizem mellett csak egy csoki szeletet fogyasztottam el ebből az egész túra folyamán.

Rendben, de mi a helyzet a lelki hátizsákommal? Idén a kihívás mellett a gyógyulásom iránt érzett hála és a szeretteim kerültek bele. Miután behúzom a strigulákat a molinón, továbbfutok a Tabán, majd az Alagút irányába, ahol munkába igyekvő kedvesemmel beszéltem meg egy randit, de mivel csúszásban van, inkább sietek tovább a Vérmező, majd a Városmajor felé.

Mária-kút

A templomnál idén is megkapom a lelki terheimet szimbolizáló kis kavicsot, amit később a Normafán, az Anna kápolnánál tehetek le, miközben megbocsáthatok valakinek, aki korábban megbántott. Idén, felfelé kapaszkodás közben valahogy tényleg megfog ez a momentum, és elgondolkodom, milyen terheket is cipelek magammal.

Közben viszont még útba ejti a túra a Kútvölgyi kápolnát is, mint ellenőrző pontot. Itt a Mária-kútból kapunk frissítő útravalót. Mire felkapaszkodok innen a Normafára, éppen kivirrad és csodálatos napfelkeltét fotózhatok a hajnali várossal és hegyekkel egyetemben. 

Az Anna kápolnánál lévő ellenőrzőpontnál egyben terített asztal is vár kávéval, teával és egy kis pogácsával. Miután vízszintbe kerülök, újból a futólépésre váltok a következő ellenőrzőpontig, a budaszentlőrinci kolostorromig. 

Napfelkelte a Normafánál

Hajnali fénysugár

A hajnali fényekben gyönyörködve sikerül kicsit elkavarnom, és betévednem egy magánterületre, de szerencsére gyorsan korrigálom a tévedésemet és a romoktól egy almával és szentképpel távozhatok. Tévedésem annak is köszönhető, hogy idén valakik előszeretettel tépkedték le a túra egyébként nagyon sűrűn és egyértelműen útvonalát jelző fehér szalagokat. Olyan helyeken is, ahol turisták alig-alig járnak. Sosem fogom megérteni, hogy mi motiválja az ilyen embereket… Nekem ez szerencsére nem okoz gondot, mert emlékezetből megyek és azért biztonság kedvéért ott lapul zsebemben a telefonos GPS, de a kevésbé gyakorlottak néha bajban lehetnek.

A Hárshegy oldalában haladva idén is találkozom egy régi túratársammal, aki éppen a Budai Kilátók teljesítménytúrán pontőrködik, ahol én is szoktam. Kicsit sajnálom is, hogy egy napra esik a két túra.

Deres Nagyrét

Visz a lendület tovább a Nagyrét felé, bár küszködök a rosszul vett levegővel és a szúró oldalammal. Érdekes módon a meghúzódott izmom alig-alig okoz gondot. Bizony errefelé hajnalban fagyott, deres réten árválkodik a gyerekkoromból jól ismert körhinta és céllövölde. Elhaladok a mindig csodaszép kirakattal gyönyörködtető virágárus mellett, majd lekanyarodok a Zsíroshegyi útra, mely idén újabb meglepetésekkel szolgál. Felfedezek egy érdekes házat és egy kis templomot, az úgynevezett Szeleczky-kápolnát.

Szeleczky-kápolna

Már a máriaremetei templomnál

Szemmel tartanak

Útközben utolér egy hölgy, akit még a Nagyrét előtt hagytam le és hamar kiderül, hogy ő az, akinek a túra előtt chaten tanácsokat adtam a túrával kapcsolatban. A máriaremetei templomig, az ellenőrzőpontig együtt megyünk, és egy jót beszélgetünk. Ezután elbúcsúzom tőle és ismét gyorsabb tempóra váltok.
Idén a Solymár tábláig 4 órára volt csak szükségem a tavalyi 5-höz képest és itt már látom, hogy ha minden jól megy továbbra is, idén jobb időt mehetek. Általában sose szoktam foglalkozni teljesítménytúrán az idővel, de valahogy ez a chipes időmérés arra késztet, hogy törekedjek az egyre jobb eredményre. Meg hát jó volna esetleg azt az utolsó buszt 19:30-kor elérni…

Solymár határában

A Jegenye-völgyben megint szúrni kezd az oldalam, csak hellyel-közzel futok már, majd felkapaszkodom a Szarkavárba. Itt idén se jelölték külön, hogy a várban van az ep., ez okoz némi konfúziót (vagy csak én voltam figyelmetlen…). Csippantás után vételezek egy csokit, vizet nem, mert van még bőven (hmm, ha idén is fanta vagy kóla lenne a frissítő…) és már indulok is a solymári állomás felé.

Szarkavár (egyesek szerint pálos kolostor volt valóban)

A körforgalom és a sínek útvesztőjéből kikerülve látókörömbe kerülnek immár a Kevélyek, majd a szántóföldről visszatekinthetek a vár és az állomás irányába. Ez a szakasz mindig megfog, készül megint pár fotó. A 11-es út után leszaladok a nyaralós részig, hiszen igencsak nyakamban vannak már a srácok, akikkel jó ideje kerülgetjük egymást. Valahogy úgy néz ki, mintha néhány emberrel egy furcsa játékot játszanánk, hol egyikünk előzi le a másikat, hol fordítva. Van természetesen olyan résztvevő is, akivel hiába versenyeznék, ha a teljesítménytúra egyáltalán verseny volna. De nem az.

Nyakamban a srácok!

Temető Csobánka határában

Szentkúti trakta

A Solymári-fal után egy keserves, de szerencsére rövid emelkedő következik, idén is rendesen kifullaszt. Innen megint lehetne futni lefelé, de valahogy a bal térdem egyre kevésbé akarja. Inkább fotózom néhányat és visszaveszek a tempóból. Persze megint elhagy a fickó, akit futva is alig tudok leelőzni. Nem bánom, hiszen hamarosan elérem a csobánkai szentkutat, és ezzel majdnem a fele távot, ahol már vár a hihetetlenül kedves fogadóbizottság és a zseniális zsíros kenyerek és sütemények hada.

A pontőr lányoktól megtudom, hogy a 18. befutó és ebből a 2. hölgy vagyok. Nem akarom elhinni. Gondolom, lesz ez még rosszabb is... Mindenesetre pusztítok rendesen a terülj-terülj asztalkámról, de azért ügyelek arra, hogy ne egyem túl magam, mint tavaly és elinduljak időben.

Kilátás a Hosszú-hegyről

Klastrompusztai almák

Jön a végeláthatatlan Hosszú-hegy és egy nem túl meredek, de annál szívósabb emelkedő. Idén kevésbé visel meg, mint tavaly és lefelé egészen sokat tudok futni, bár már a jobb térdem is kezdi beadni a kulcsot. Egyelőre szerencsére csak futva érzem a fájdalmat.

Idén két almát is kapok Pilisszántó határában, elteszem őket ínségesebb időkre. Meggondolom magam, és a nyeregig mégis eltüntetem az egyiket. Onnantól meg a nyakamba veszem újból a lábamat, egészen a kőfejtőig. Útba igazítok két rövidebb távos leányzót, aztán megint elhagy a gyors lábú ember, akit futva mégis lehagytam még valahol a Hosszú-hegyen.

Klastrompuszta előtt elmarad mögöttem a zarándokcsapat utóvédje, majd hosszabb sorban állás után sikerül újabb pecsétet szereznem, mert a zarándokcsapat éppen itt tart pihenőt. Tavaly már az Enyedi-halála után, sötétben kerülgettem őket – most látom igazán, mennyivel jobb időt megyek, mint akkor.

Az idei kikericsek kicsit mások...

Molnárkalács

Zserbószelet

Még bőven világosban kapaszkodom fel a Pilis-nyeregbe és jövök le onnan a tavaly oly csodálatos kikericses mező mentén. Idén azonban nagyítóval kell keresni a virágokat, az eheti esős napok miatt elfeküdtek a réten. Azon gondolkodom, hogy az út ugyanaz, de részleteiben mégis más, mint tavaly. Sose unalmas vagy hiábavaló újból elindulni… Őzlábgombákkal idén is összeakadok, igaz kissé távolabb már, mint tavaly. Közben szóba elegyedek a srácokkal, akikkel már oly régóta fogócskázok. A gulyást kár lenne kihagyni Szentléleken – a srácoknak is ez a véleménye - de szerintük minél kevesebb időt kell szánni a vendégségre. Nekem ez nem sikerül, hiszen a szívesen kínált bort is meg kell kóstolni és a mosdót is útba kell ejtenem.

Szőlőcukor darzsakkal

Enyedi-halála

A kolostorromnál már várnak a süteményestálak, idén azonban darazsak is társulnak hozzájuk körítésként. Sikerül megúsznom a támadást, gyorsan el is ügetek az Égett-hárs irányába, majd felmászom az Alsó-Ecset-hegyre. Közben felhívom a 22-es távon induló húgomat, kiderül, hogy épp a kompot várja. Bízott benne, hogy utolérem – ez nagyon kedves és meglehetősen optimista gondolat tőle. Odáig még nekem 2-3 óra utam van legalább. Ez már behozhatatlan.

Újból próbálkozom futással, az első lépések kellemetlenek, majd szűnik a fájdalom és belelendülök. Eddigi fogócskatársaim tovatűntek, most egy zöld pólós srác az új játszótárs. Aztán találkozom egy kedves házaspárral, ők a 40-es változatot teljesítik, beszédbe elegyedünk. Együtt haladunk a Szent Jakab töltőállomásig, ami idén túl van nem csak az Enyedi-halálán (a történetéről itt olvashattok), hanem a Képesfán is. Tavaly itt már sötétben haladtam, de idén valahogy nem akar besötétedni.

Őszi színek az Alsó-Ecset-hegyen

Szent Jakab töltőállomás

Finomságokkal és magvas gondolatokkal való töltekezés után megtudom, hogy még több, mint 4 km innen a basaharci rév, és így gyalog éppen, hogy lekésném az 5 óra 50-es kompot. Nincs kedvem ¾ órát ácsorogni újból. Tehát nincs mese, akkor innen futni kell. Búcsút intek a pontőröknek és az éppen megismert házaspárnak, nekiindulok és a lejtőn meglepően olajozottan megy a futás.

A lendület tart egészen a rév közvetlen közeléig – itt már látom, hogy meglesz a komp. Az 500 m-es táblánál azért biztonság kedvéért újból belehúzok. Még kényelmesen van időm átvenni a kompjegyemet és a Pálos 70 csokimat. A pontőrök meleg teával is kínálnak és már lobognak a melegedőül szolgáló tüzek, igaz, még világos van. Meglepetésemre a fogócskapartnereimet is újra üdvözölhetem, pedig azt hittem, rég elmentek az előző komppal. Két óra előnyben vagyok a tavalyi időmhöz képest, elégedetten lépek a kompra, ahol körbefotózom, ahogy éppen bealkonyul a Dunakanyar fölött.

Naplemente a Dunakanyarnál

Vár a túlpart

A parton

Elég kellemetlen élmény leszállni a kompról, meglehetősen beálltak az izmaim, pedig igyekeztem az átkelés közben is ide-oda sétálni. A jobb sarkamon úgy érzem, egy hólyag is érlelődik. A térdeim most már gyaloglás közben is fájnak, de talán a hátralévő 8 km-t még kibírják.

A Sukola-keresztnél

„Már közel a vég”

Mikrobimozgással nekivágok hát a Szob utáni kellemetlenül köves és emelkedő útnak. Hiába foglalkoztatnak az ultratávok, ha most valaki visszaküldene a Sziklakápolnáig, nagyon mérgesen néznék rá... Lassan teljesen besötétedik. Belassultam, a rövidebb távos túratársak simán elhagynak. Azért amennyire bírom, tartom a tempót. A Sukola-keresztnél a pontőrök idén ismét megkapó dekorációval készültek - kereszt mécsesből és lampionok a fán. Pocsolyákat kell egyfolytában kerülgetni, a lámpa ismét jó szolgálatot tesz. Az eddig jóformán tiszta cipőm kap a sárból rendesen.

Lassacskán felérek a dombtetőre és itt egy mögöttem érkező futótól ismét kedvet kapok a kocogáshoz. Fájdalmas minden mozdulat, de még megyeget, és így legalább a Márianosztra táblánál beérem a srácokat, akik ismét elhagytak az emelkedőn. Együtt poroszkálunk most már a célig és vesszük át a megérdemelt emléklapot és jelvényt, majd az iskolában elfogyasztjuk közösen a vacsorát. Idén finom borsólevessel rukkoltak ki a szervezők.

Cééééél!!!

Az egyik szervező, Mazsi, akit egy korábbi túrámról ismerek, intéz nekünk különbuszt is, amivel lemehetünk a 9 órás szobi vonathoz, így bár későn érek haza, de mindennél nagyobb jutalom, hogy a saját ágyamban aludhatok. Annyira már nem is bánkódom, hogy éppen csak, hogy lekéstem az utolsó menetrend szerinti buszt, aminek elérésében a startnál még nem is reménykedtem. Két és fél órát vertem a tavalyi eredményemre, a mezőny 27.-jeként és egyben 2. női teljesítőjeként végeztem, és ezzel az eredménnyel teljesen elégedett lehetek. 

Jövőre pont ez a negyed óra mínusz lehet a cél. Mert az nem kérdés, hogy jövőre is indulok.