Peaks of Gerecse kétszer

 Egy (részben) párban, egy egyedül. Egy felváltva futva és túrázva, egy szinte végig futva. Egy hétvégén, egy hétköznap. Egy hóban, sárban, egy fagyban. Egy autóval, egy tömegközlekedéssel. Egyszer Hoka Speedgoat, egyszer On Clodultra. Egy kör-, egy lineáris útvonal. Egy sikertelen, egy sikeres teljesítés. Közös nevező a tardosi kezdőpont, négy az öt felkeresendő csúcsból, a kötelező szakasz végigjárása, illetve a futó személye. Kulisszaként mindkét alkalommal a Gerecse télies ruhába öltözött kanyargós völgyei és sziklás bércei szolgáltak.

Fel a Nagy-Gerecsére első alkalommal

Néha még a rutinrókák is hibáznak. Hiába a sok térképböngészés, útvonal-tervezgetés, a helyismeret, ha az ember egy olyan banális banánhéjon is el tud csúszni, hogy nem olvassa el elég pontosan a kiírást. Ami ugye annyiban trükkös, hogy a térképen szinte minden kötelező csúcsból, sőt még a tiltott területből is van kicsi és nagy is. És van amiből mindkettő kötelezően megkeresendő a teljesítés során. Kis-Gerecse, Nagy-Gerecse, Kis-Eménkes, Nagy-Eménkes, Kis-Pisznice, Nagy-Pisznice, Kis-Teke-hegy, Nagy-Teke-hegy. Egyedül szegény Margit-tető árul petrezselymet a képzeletbeli hegyek bálján, hiába van szépen felcicomázva fenyőkkel és magaslessel. Annyira azért őt sem kell sajnálni, mert szívesen elrabolja a kérők szíve helyett az ember fele kesztyűjét és a Strava nyomrögzítését. Így tehát hiába túráztam/futottam az első körben is szinte 30 km-t, a rögzített útvonalból kimaradt saját hibámból a Nagy-Eménkes, valamint a Strava hibájából a Nagy-Teke-hegy is, pedig ott valójában jártam. A Kis-Eménkesen viszont megfordultam, bár ott nem kellett volna... Valamiért az maradt meg bennem, hogy a nyári cserkésztábor feletti hegyet kell megmásznom, az pedig ez a csúcs lett volna. Pedig a Nagy-Eménkesről szebb is a kilátás, meg valamivel nagyobb kihívás a megmászása is. Ezenkívül több lábnyom is vezetett fel rá, de ez a mellékes körülmény elkerülte akkor a figyelmemet. Nem is vesztegetek sokkal több időt az első, sikertelen Peaks of Gerecsém beszámolójára, amit egyébként nagyon élveztem teljesítés közben. 

Érdekes sziklaformációk a Kis-Eménkesen (mindenkinek, aki kimaradt belőle)

Igyekszem röviden összefoglalni: Tardosról a kötelező szakasz végéig együtt túráztunk Petivel, közben kipipálva a Nagy- és Kis-Gerecse csúcsát is. Szerettem volna neki is egy szép részt mutatni a hegységből, a Nagy-Teke-hegy és a Titkos-fal-ösvény, a kötelező szakasz között hezitáltam. Pont ezek a helyek voltak számomra is már egy ideje bakancslistásak. Végül arra jutottam, hogy a kötelező szakaszt tudom neki kihozni több érdekességgel és körtúraként viszonylag kevés kilométerből. Miután elváltunk a Mária kegyhely felett, nyakamba szedtem a lábam, hogy benne legyek a 6 órás időkeretben. Peti meg ment vissza a kék jelzésen Tardosra. A nagy sietségben elhibáztam az egyik csúcsot, elhagytam a fele kesztyűm (ami aztán egy kedves peaksező lánynak hála megkerült elég gyorsan) és a rögzítés is átkapcsolt Batman style-ra egy nyílegyenes vonalat húzva valahonnan a Hajós-völgytől, vagy egy másik névtelen párhuzamos völgytől egészen Tardosig. 

Batman style on! - az első trackem (a fényképek mutatják hellyel-közzel, hol jártam valójában)

És a második...

Pedig felettébb kíváncsi lettem volna, pontosan merre jártam első alkalommal, mert eddig nagyrészt ismeretlen helyeken futottam-gyalogoltam végig, jóformán megérzésekre, ad-hoc döntésekre alapozva. Annyi előnyöm volt, hogy nem először járok már a környéken, igaz a helyismeretem nagyrészt az aszfaltos bekötőútra, a jelzett turistautakra és pont a tiltott területre (ejnye-bejnye!), valamint Alsóvadácsra és Bikolpusztára korlátozódik. Így legalább az alapvető irányokkal tisztában voltam, tehát mertem bátran letérni az útról, irányt váltani, ha így ítéltem szükségesnek. 

Leírom röviden a kalandozásom, ha már térképen csak részen tudom megjeleníteni, már csak amiatt is, mert az érintett utakat is nagyjából csak a Cartographia turistatérképe jelöli, az online elérhető térképek nem: A Margit-tető nyiladékán nyílegyenesen futottam le egy erdészeti útig, ahol úgy érzékeltem, hogy a szemközti oldalon áthatolhatatlan bozót vár rám, így inkább elindultam jobbra az úton. Ez az út viszont később visszacsatlakozott a gerincen vezető erdészeti útba. Az első adandó alkalommal a völgy irányába kanyarodtam. Egy etetőnél vettem észre, hogy hiányzik az egyik kesztyűm, így egy darabig visszafutottam, de mivel sokáig kellett volna még visszamennem, ráadásul emelkedőn, addig a pontig (kb. a Margit-tetőig), ahol még tudtam, hogy hiánytalan volt a felszerelésem, így inkább haladtam tovább, mert az idő és a sötétedés is sürgetett. Az etető után majdnem fennakadtam egy kerítésen, ami az utamat állta, de szerencsére észrevettem, hogy mintha lenne egy alig látható balra vezető csapás. Így elindultam ezen és csodák csodája, pár méter megtétele után egy völgy irányába kanyarodott a kerítés, mellette meg folytatódott az alig látható ösvény. Hamarosan a völgy jobb oldalán vezető gerincen ereszkedtem egy szép vadcsapásszerű ösvényen. Hamarosan az eddigi irányomra merőleges szekérútra bukkantam, amin, a térkép alapján balra volt tanácsos elindulnom, így hamarosan lejuthattam a Vadak útjára (azaz a völgytalpon vezető aszfaltos útra). Az út előtti réten felfedeztem egy korábbi cserkésztábor helyét tábori kereszttel ─ felvettük a potenciális táborhelyek listájára. Innen egy jó darabon futottam az aszfalton. Közben bal kéz felé egyre mustrálgattam az erdőt, hol vezet be ösvény a szemközti oldalra. Sajnos a térképen jelzett ösvényt nem leltem, így egy szimpatikus helyen beereszkedtem a patakvölgybe, átkeltem a vízfolyáson és felkapaszkodtam a közeli meredek nyiladékon. Feljebb egy a vadak útjával párhuzamosan haladó útra találtam, amin felfedezni véltem egykori talpfák nyomait a hó alatt. A kisvasút nyomvonalán futottam pár száz métert, majd egy újabb merőleges meredek nyiladékon másztam fel Alsóvadács irányába a Csemetekert oldalában. Hamarosan újabb kerítéssel szembesültem, így egy darabig az erdőben haladtam tovább a süttői országút irányában, aztán hamarosan észrevettem, hogy már vezet út a kerítés mellett, így áttértem erre. Egy, az erdészeti telep feletti magaslatra jutottam, ahonnan nyílegyenesen lefutottam a bozótos domboldalon a telepre, majd hátulról kerültem fel a Nagy-Teke-hegyre, ahonnan a látványos gerincúton ereszkedtem le a piros kereszt jelzésre. Közben persze ünnepeltem egyet a nagy-teke-hegyi vadászlesen, mert ekkor még azt gondoltam, hogy sikerrel letudtam a gerecsei Peaks epizódot is. Majd turistaútvesztés folytán a műúton, majd egy réten keresztül és némi viszontagságos négykézlábas árokmászással jutottam vissza a piros keresztre, amin visszakanyarogtam Tardosra az autónkhoz, az egykori kisvasút nyomvonalán, ahol már várt rám Peti. 

Hó is, sár is fogadott a Gerecsében december 18-án, az első próbálkozásomkor

Kisvasút nyomvonalán

Csak otthon jöttem rá orbitális tévedésemre a Peaks hozzászólások böngészése közben. Ugyan talán a Nagy-Teke-hegy érintését fotóval még le tudtam volna igazolni, de a Nagy-Eménkest semmivel se. A Kis-Eménkesen készített érdekes sziklafotóim ugyanis semmit se értek... Bosszúsággal vegyes első csalódottságomban azt gondoltam: ennyi volt, legfeljebb majd visszamegyek az open peaks körben próbálkozni. De hamarosan már azon agyaltam, hogy mikor adódik a következő alkalom, hogy visszajussak a Gerecsébe. Jönnek hamarosan az ünnepek, a megelőző héten dolgozom végig, meg utána is két napot, azután meg rögtön elutazom a párom szüleihez, hogy náluk töltsem a szilvesztert és az újévet. Talán január első hetében sikerül egy nap szabit kivennem még a tavalyi maradékból... Időpontot találni még egyszerűbb is lesz, mint megszervezni a tömegközlekedéssel való lejutást.

A Gerecse-projekt legcélszerűbb kezdőpontja egyértelműen Alsóvadács. Esetleg még Bikolpuszta, Tardos és Pusztamarót jöhetnek szóba. Mezei busszal-vonattal közlekedő turistának, futónak azonban leginkább Tardos a célszerű kiindulópont ─ az is legalább 1-2 átszállással és necces átszállási időtartammal közelíthető meg a menetrendek.hu alapján. Lehetne még Héregről, Süttőről, netán Bajnáról is elstartolni, de ezek a kiindulópontok se jelentenek könnyebb odajutást a legtöbb esetben, vagy ha igen (pl. Bajna vagy Héreg esetében), akkor jelentős többlettáv jön össze. Szóval alaposan feladták nekem a leckét a gerecsei csúcsok, terveztem ezernyi útvonalat és állítgattam ide-oda a menetrendek.hu-t. Végül arra jutottam, hogy a Tardos - Dunaszentmiklós útvonal még a legmegúszósabb ─ már ha sikerül odajutnom reggel valahogy Tardosra. Busz ugyan jár oda, csak éppen a budapesti vonatok nem annyira passzolnak hozzájuk. Például a Romániából érkező Dacia expressz elég megbízhatatlan, hiába érném el vele a buszt elméletileg Tatabányán. Maradt az a lehetőség, hogy végigzongorázom a tardosi buszok vonatközelben lévő megállóhelyeit, milyen pesti vonatot találok ezekhez egyenként. Mert egynél több átszállást semmiféleképpen sem szerettem volna. Cserébe viszont hajlandó vagyok többet gyalogolni vagy akár futni, mint az ott megadott maximális átszállási távolság. A rostán fennmaradt egy 6:02-kor Kelenföldről induló vonat alsógallai, elég necces átszállással, ahol mindössze 17 percem van arra, hogy eljussak a mintegy másfél kilométerre fekvő buszmegállóba. A magamfajta futónak ez nem lehetetlenség. A másik eshetőség egy tatai átszállás lett volna, ahol Tóvároskertből kb. 3/4 órám volt eljutni az Angolkerten keresztül a Volántelep nevű buszmegállóig, ami kb. 2 km-re van onnan. Ilyen átszállásokat azonban nem dob ki a menetrendek.hu, akárhogyan állítgatom is. Ehhez képest a visszaút Dunaszentmiklósról már gyerekjáték lesz ─ innen szinte óránként van busz tatai vonatcsatlakozással.

Figyelnek!

Már csak a csúcstámadás napját kellett kiszemelni: január első hetében a csütörtöki vagy pénteki naposabb és szárazabb időjárás ígérkezett kedvezőnek, végül a pénteki nap mellett döntöttem, mert sejtettem, hogy a fagy a talajviszonyokat is futóbaráttá teszi.

Csodás reggeli fények Tardoson

Az odautat az automatás jegyvásárlás, a vonat minimális késése és a buszmegálló keresése a hajnali sötétben tette izgalmassá. De végül minden összejött, és már jó öt perccel ott álltam a busz érkezése előtt a megállóban, miután futottam egy rövid versenytempót így napkezdésnek. 

Ezzel a hajnali busszal Tardosra utazni egy igazi múltidéző: miközben megjártuk Tornyópusztát, Tarjánt, Vértestolnát, és összeszedtük és leraktuk az iskolába, óvodába és munkába igyekvő embereket, felvillantak bennem a kéktúrázás, a Kinizsi 100, a Gerecse 50, valamint megannyi barátokkal megtett gerecsei túra emlékei is. A nap első fényei pont bevilágították a Pes-kő sziklafalát ─ nemrég mutattam meg a barlangot és a sziklaösvényt, ezt az igazán lenyűgöző helyet, a szüleimnek, ami egyben a tavalyi Peaks of Gerecse egyik célpontja is volt. Akkor még kimaradtam a buliból sajnos, mivel nem éreztem még késznek magam a feladatra, sőt magáról a kiírásról se nagyon hallottam. De idén, ugyan osztályismétlőként, itt vagyok!

A Nagy-Gerecse tetején

Harc- és menetkészen pattantam le a buszról, lehet, hogy kicsit túl korán, mert az tovagördült pont abba az irányba, amerre indulni szándékoztam. Ahogy a 8 órai harangszó mellett felfelé tempóztam a bánya-hegyi emelkedőn, egyszer csak jött is szemben a busz ─ egyedül megállót nem láttam sehol. De esélyes, hogy megspórolhattam volna pár száz méternyi emelkedőt az útból még itt az elején. Kezdeti lendülettel futottam csak egyre felfelé, egymás után hagytam el az utolsó házakat, a múltkori parkolóhelyünket, majd rátértem a Peti által "lafancos útnak" nevezett bekötőútra, ami a bányához vezet. Itt nagy meglepetésemre percenként félre kellett ugranom egy-egy kamion vagy személyautó elől. Szerencsére lafancnak nyoma sem volt, mert mind csontkeményre fagyott (legyen az bármi is...). A lendület az első komolyabb emelkedőig tartott, innentől sétatempóra váltottam. A csúcsra vezető kék háromszög meseszép sziklás völgyében haladtam, mikor egyszer csak mozgást észleltem magam előtt. Egy csapatnyi muflon szeretett volna áthaladni előttem tisztes távolságban. Személyem jelenléte, úgy tűnik, mégis akadályozta őket ebben a műveletben, mert meg-meg torpantak. Végül az egész nyáj úgy döntött, hogy jobb lesz mégis csak fentről, az oromról szemlélni az idegent, aki fújtató vaddisznó módjára igyekszik felfelé. Úgy tűnik, ebből a távolságból már nem is tűntem annyira félelmetesnek, mert a modellt álló muflonokat még megörökíteni is bőven volt időm. Az is simán lehet, hogy a mufloncok már megszokták a peaksezőket. Ilyenkor sajnálom mindig, hogy futáshoz nem tudok normális gépet vinni ─ de mindent ugye nem lehet egyszerre. A muflonfotózás így is belerondított a szegmenseredményembe ─ de hát francba most a szegmensekkel, csak működjön ezúttal rendesen a Strava, és bírja szuflával a telefonom is. Mikor felértem a lapályra, újból belekezdtem a futásba, közben néha megálltam fotózni itt-ott. Összességében az út során rengeteg képet készítettem, az albumba végül 169 kép került. Az első útvonalamon mindössze annyit változtattam, hogy a régi, megszűnt jelzésen mentem fel a geodéziai toronyig, és a kitaposott, jelzetlen úton a Kis-Gerecsére, ahol egy újabb mufloncsapatot véltem felfedezni a bozót takarásában. 

A Kis-Gerecse felé

Hegyek sziluettjei kísérnek

Hamarosan jött a kötelező szakasz az összes csodájával: zsombolyok, felhagyott kőfejtők tarkabarka áthajló sziklafalai, mohos kőrakások, egyre csodásabb kilátóhelyek mellett robogtam el, de azért arra is ügyeltem, hogy a nagy sietség közepette mindent megörökítsek. Az ösvény hol kiszélesedett, hogy egyemberesre szűkült, a végén annyira meredekké és sziklássá vált, hogy be kellett lassítanom. Az OKT-ra való kikapaszkodást végül egy kötélhágcsó is segítette, amit nem kellett igénybe vennem. A kéktúra egyik legszebb gerecsei szakasza, a sziklák közepette megbújó Mária kegyhely mellett vitt el az utam, majd leérkeztem a Vízválasztónak nevezett nagy útkereszteződéshez, ahol a P/K jelzésen Pusztamarót irányába fordultam. Majd innen jelzetlen utakra váltottam, hogy a P jelzésre rövidebb úton vághassak át a Kis-Pisznice oldalában. Múltkor egy másik, talán kicsit hosszabb egérutat választottam, amit a nagy sár is nehezített, egyszer el is vágódtam. Most szerencsére csak éppen olvadni kezdett a csonttá fagyott sár ott, ahol kellő szögben sütötte meg a nap, elég jól lehetett haladni, ahol éppen nem késztetett gyaloglásra az emelkedő. Illetve megállásra egy hatalmas, gyönyörű agancsú szarvasbika, amit sajnos már az utolsó utáni pillanatban pillantottam meg, ahhoz, hogy lencsevégre kaphattam volna. Csak áhítattal néztem az erdő királyaként tovasuhanó óriási fenséges állatot.

A Titkos-fal-ösvény csodái

Hamarosan ott találtam magam a piroson, a kereszteződésnél, ahol le lehet fordulni az Eménkesek irányába. Ha már itt vagyunk, ne hibázzuk el a helyes csúcsot megint, inkább nyelvészkedjünk kicsit. Olvastam, hogy állítólag az eménk szó a török adószedő neve volt, illetve, hogy számtalan helynév tanúskodik az itteni törökökkel vívott véres, csúnya vereséggel végződő ütközetről. Ilyen például a Hajdúugrató, Asszonytemető, Leány-vár, Törökös-bükk és talán az sem véletlen, hogy ennyi település van itt a Gerecse vonzáskörzetében, melynek nevében benne találtatik a "baj" szó: Bajót, Bajna, Baj.

Mária kegyhely az OKT útvonalán

Kis hódara mutatóba

Kilátás a Nagy-Eménkes oldalából

A Nagy-Eménkes előtt találkoztam az első két emberrel, ők szintén a csúcsokat jöttek begyűjteni, csak az ellenkező irányból. A Margit-tetőig nem variáltam a korábbi útvonalamon: végig a piroson, majd tovább a tetőre vezető útra. Még csak fél 11 és már 4 csúcs és a kötelező útvonal is ki van pipálva ─ nem rossz. A csúcsfotó elkészítése után lerobogtam a nyiladékon, de ezúttal a szemközti bozót se állított meg. Még a Peaks of Budai kapcsán az egyik közösségi oldalon összeismerkedtem a Tapolcai Trappolók egyik oszlopos tagjával és azóta sokszor együtt ötletelünk a peakses trackeken. Tőle kaptam sok jó tippet ehhez az úthoz, köztük azt is, hogy nyugodtan vessen bele magam ebbe a susnyásba, ártani nem fog, sőt hamarosan járható, sőt jól futható terepre érkezhetek. Így hát nagyjából nyílegyenesen haladtam a Vadak-útja felé, először egy árok bal oldalán, majd egy oldalárok fölé érve átkapaszkodtam azon és a túloldalon felmászva hamarosan ott is találtam magam a térképen is jelzett úton, ami levezet az aszfaltos útra. Pont ott, ahol bejuthatok a szemközti erdőbe egy másik erdészeti úton, amin egészen Alsóvadácsig kanyaroghatok. Közben még alkalmam nyílt egy szarvasünővel való versenyfutásra is. Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem én kerültem ki győztesen. 

Itt is Gerecse, ott is Gerecse - irány a Vadak-útjának a túloldala

Fafiú... és ...

falány
(a kevésbé szalonképes elnevezéseket a fantáziátokra bízom)

Ha a vadakat, a Nagy-Gerecsére vezető völgyet és a kötelező szakasz szépségeit nem számítjuk, most érkeztem el utam legélvezetesebb szakaszához. Azt hittem, hogy ugyan az előző verziómtól eltérő utakon fogok haladni, nagy meglepetés már nem érhet, de annyi minden látnivaló várt rám ezen a pár kilométeren, hogy sok lenne sorolni is. Először apró csörgedező patakocska jégtábláit fotóztam, majd rábukkantam egy frivol fahölgyre és pár méterre annak aktusra kész párjára (de tényleg!), majd egy korabeli kisvasúti töltés nyomaira. Miután felkapaszkodtam a dombhátra, előbb csak jobbra, balra láttam rá nagyobb rétekre és vadföldekre, szántókra, majd egy házrom mellett futottam el. Visszapillantva elém tárult a Pisznice és a Nagy-Gerecse tömbje. És ez a látvány még semmi sem volt ahhoz képest, amikor teljesen nyílt terepre értem és rétek láncolatán haladhattam a következő célpont irányába, mely már felsejlett a láthatáron. A fél Gerecsét beláthattam innen. Ennél már csak az utolsó rét lejtője volt élvezetesebb. Miközben nem győztem kapkodni a fejem, végre rendes tempót is futhattam. Egy rövidebb erdős szakaszon áthaladva szinte még megkapóbb látványban volt részem: egyszer csak szemben találtam magam egy az egyben a Nagy-Teke-hegy sziklás hegyhátával, ahol nemsokára fel kell kapaszkodnom.

Kunyhórom

Határtalan élvezkedés - végtelen mezők sora amerre csak látok

Előtte azonban még majdnem megtapasztaltam, milyen is lekorcsolyázni egyenesen a völgy aljára egy majdnem hetvenezres cipőben a megolvadt hegyoldalban. De résen voltam, így kitértem az út szélére a kritikus helyeknél. Azért bosszantó, hogy a Cloudultra talpa nem tudja kezelni ezt a fajta terepet. Ezen az egy ponton kívül semmi zokszót nem ejthetek rá, kitűnően tette a dolgát. Még volt egy rövidke kitérőm a lombkorona-tanösvényhez, amit tavaly tavasszal ugyan kipróbáltam már, mikor a környéken medvehagymáztunk öcsémékkel, de ugye nem lehet elégszer megnézni ezt se. Az alsóvadácsi erdész szelíd vaddisznó pajtásához szerettem volna még egy kanyart tenni, de mivel annyira adta magát a szemközti gerinc, meggondoltam magam. Úgyis barátkoztam már a komával a múltkori alkalommal, még a sörtéit is hagyta megvakarni.

Íme a Nagy-Teke-hegy!

Kőfejtő

Lombkorona-tanösvény

Volt robbantóház

Nekiduráltam magam a gerincnek, egy kis szakaszon még le is vágtam a meredeken. Pozitívan csalódtam, azt hittem, sokkal nehezebb lesz. Még egyértelmű utacska is vezetett rajta. Rémlik, hogy múltkor ugyanitt jöttem le, de ezt azért 100 százalékkal nem állíthatom. Mászás közben nézegettem megint az órámat, dél körül jár, hamarosan akkor meg is vagyok, bőven belefértem a 6 órába. Természetesen minden kiszögellésnél újabb és újabb képeket gyártottam, és a fotóskedvem a csúcsra felérve se hagyott alább. A magasles páholyát ezúttal se hagytam ki, megpihenve kiittam a maradék isot és lenyomtam néhány szeletet és szaloncukrot ─ megérdemeltem.

Bikolpuszta kastélya

Egyre csak tárul a láthatár a gerincen haladva

Az utolsó csúcs is terítéken

Irány akkor az ismeretlen Dunaszentmiklós! A hegy másik oldalának kaptatója most szerencsére lejtővé vált. A piros kereszt eleinte réteken át vezetett matuzsálem korú faóriások árnyékában, majd egy legelő sarkát érintve egy bekerített területhez érkeztem, ahol különös fenyőfélékre lettem figyelmes. Néhol egy-egy kis pad is volt a benti út mellett. Vajon mi lehet ez? Egy vadászház kertje? Hamarosan választ kaptam a kérdésre, mert a terület bejárata mellett volt egy ismertető a Neszmélyi arborétumról. Hát erről a létesítményről se hallottam még soha, csak az agostyánit ismerem a közelben. Nemsokára egy kettős kereszttel díszített emlékművet láttam jobbomon. E szomorú mementót második világháborúban itt meggyilkolt környékbeli hadifoglyok emlékére állították. Egyre kíváncsibb lettem az aprócska falura, ami feltűnt a szemben lévő domboldalban. Mielőtt hirtelen kibukkantam a falu egyik utcáján, először még el kellett kanyarognom egy békésen legelésző tehenekkel teli domb alatt is. Idilli kis település bontakozott ki előttem rendezett házakkal, adventi koszorúval és betlehemmel, valamint takaros neogót templommal a főtéren. Kis hidacskán jutottam a tájház elé, ahol az ultramodern digitális kijelzővel ellátott buszmegálló is állt. Lenyomtam a Stravat, ami a számláló szerint jó 30 km-t nyomott le a torkomon. Szerencsére elég jól viseltem, nem feküdte meg túlzottan a gyomromat. 5 óra 14 perc telt el a kezdetektől, még így is simán belefértem a szintidőbe, de ha mondjuk egy 4 órás maratoni célra gondolunk (amit feltehetően még nem idén fogok megfutni), nem nagyon lehet ezzel az idővel dicsekedni se. Persze ez terep, meg sok volt a pihenő és fényképezés is, szóval ne elégedetlenkedjünk.

Famatuzsálem a piros kereszten

Különleges fák az arborétum kerítésén belül

Szomorú mementó az erdőben

Dunaszentmiklós határában

Kis pihenő után fedezzük fel inkább a sváb falucskát, hiszen majdnem egy óra van még a buszig. Az útmutató tábla szerint van itt pincefalu és kilátó, meg temető, sőt még holland wellness üdülőfalu is, mind csupa nekem való dolog. Meg aztán kezd hideg is lenni, hol is az a pehelykabát? Ha már eddig hurcoltam a saját zsebébe hajtva a futómellényemben, ideje felvenni. Apropó futómellény: ezen az úton egy Columbia Caldorado 7 literes mellényt teszteltem, amit még karácsonyra kaptam. Remek darabnak bizonyult, kényelmes, nem csúszkál, így nyakig beöltözve esélye sincs dörzsölni, valószínűleg sokáig lesz még társam. Az összehajtott pehelykabát mellett belefért még 2 db 2,5 literes softkulacs, néhány sótabletta, futókamásli, ami végül nem kellett, számos mindenféle szelet és gyümölcspüré, banán, egy fél liter iso és egy csere csősál is. Vetkőzni az út során nem nagyon kellett, így nem tudtam meg, hogy lett-e volna még kapacitása. Szerencsére a hálós része a kisebb bozótharcot megúszta, azért én is próbáltam vigyázni rá. 

Zárásként egy kis kedvcsináló minialbum Dunaszentmiklós felfedezéséhez:

Tájház

Betlehem a főtéren

Pincesori hangulat

A kilátóból fotózva

A takaros neogótikus templom

Retro

Jó napom volt! Minden jó, ha vége jó :-)

Strava linkek:

1. próbálkozás:

  

2. próbálkozás:

Felfedezni vélek némi hasonlóságot ☺

A kormányzó útja, avagy tilalmak nyomában a Pilisben és a Visegrádi-hegységben

Öten vágtunk neki a szeptember végi, éppen színesedő erdőnek a szentendrei Skanzen közelében. Miután ellátogattuk a patinás foglalatú Sztaravoda-forráshoz, egy olyan úton találtuk magunkat, melyre egykor turista jó eséllyel nem, vagy csak igen kivételes helyzetben tehette be lábát.

Még nyár elején, térképnézegetés közben akadtam az Álló-rét közelében két, igen érdekesnek tűnő helynévre a Szarvas Faragó kiadású Pilis és Visegrádi-hegység térképen. Egyikük az Ókúti-völgyben a Pap-rét irányába tartó kerékpárút kanyarjában lévő Horthy-garázs, másikuk pedig a Berseg-hegy oldalában lévő Maharadzsák sziklakertje. 

Horthy-garázs a kerékpárút Berseg-hegy alatti kanyarjában

Az elnevezések nem hagytak nyugodni, elkezdtem kutatni az interneten. Első körben egy cikkre bukkantam, mely mindkét név eredetére magyarázatot adott. Kiderült, hogy a Horthy-garázs nem véletlen egyezés műve, valóban köze van a Magyar Királyság egykori kormányzójához a fenti linken található túraajánló tanúsága szerint: „A II. világháború után a turisták előtt megnyílt és szabadon átjárhatóvá vált az óriási erdőterület, amely korábban egyetlen személy magán birtoka volt és ahová halandó ember be nem tehette a lábát.

A területet kapuk védték és a közpénzből fizetett lovas- és gyalogos csendőrök mellett az erdészek is őrizték. Erre a birtokra a tulajdonos saját, egynyomsávos autóutat épített, Szentendre határától Visegrád külterületéig. A keskeny műútra csak az ő kocsija hajthatott be, így kizárt minden szembejövő forgalmi lehetőséget.”

Az egykori erdőtulajdonos nevét mai napig őrzi egy helynév

Szerettem volna még többet megtudni erről a magánútról, Horthy Miklóssal való kapcsolatáról, magáról a garázsról, és a tiltások mibenlétéről, de nem nagyon jutottam előbbre. A böngészésem azonban egészen váratlan eredményt hozott: kiderült, hogy az út nemcsak Horthy vadászterületén vezetett keresztül, hanem a kormányzó kis túlzással vadászháztól vadászházig utazhatott autóútján a mai Skanzentől a Pilisszentlászló melletti Pap-réten keresztül egészen Visegrádig. Ugyanis egy 2017-es ingatlanhirdetés alapján íródott bulvárcikk: alapján a Horthy család egy 8119 nm-es ősfás telken lévő 685 nm-es, 3 szintes vadászkastéllyal rendelkezett Szentendrén, a mostani Ady Endre úton. A kastély jelenleg szállásként üzemel és ki is vehető egy szálláskínáló oldalon, ha meg tudjuk fizetni a nem éppen olcsó tarifát.

A kormányzó, ha autójával továbbgurult magánútján, a Pap-rétre érve újabb vadászkunyhóban pihenhette ki az út fáradalmait. Ez egy ma is jó állapotban lévő, most az erdészet tulajdonában álló, az előző kastélynál sokkal kevésbé komfortos faházikó, mely a réttől 200 méterre, nyugati irányban található.

Horthy legtöbbször inkább Visegrád irányából érkezett a kunyhóhoz. Az útnak ez a szakasza épült meg előbb, részben az egykori kisvasút vonalán. 1936 körül indult meg a tervezése, a Pap-rét és Szentendre közti szakasz csak később, 1939-40 tájékán készült el. A Maczkó István tervezőmérnök által vezetett építésvezetőség, melynek tagjai Sződi István, erdész, valamint Pankotai Gábor gyakornok voltak, az István-kunyhóban lakott. A munkálatokat Bergmann János, bányamester is segítette. Pankotai Gábor így emlékezik meg az útépítésről: „Az építés teljesen kézi munkával folyt, a földmozgatás talicskával. A követ kézzel törték és a padkán szabvány prizmákba rakták, melyet átvételkor mésszel fecskendeztünk be, jeléül, hogy át van véve. A pályaszerkezet rakott kő alap volt. A két nagy patakhidat meghagytuk, csak a vasúti pálya helyett tölgypalló borítást kapott.”

Nem csoda tehát, hogy a Visegrád és Pilisszentlászló közti erdőterület egy része is tilos volt a mezei turista számára. A tilalom már a 30-as évek elején is érvényben volt, de úgy tűnik, nem minden turista vette szigorúan a Zubor István által megfogalmazott turista tízparancsolat 5. pontját: „Turistaútról le ne térj, tilos területen engedély nélkül ne járj! – Két elemi szabály!” Bizony sokan szerették volna akkor is látni az Apátkúti-völgy szépségeit, így Vitál István Esztergom környéke című útikönyvében a turistákat már-már a tilalom megszegésére buzdítja: „Pilisszentlászlóról pompásan kiépített út vezet remek erdőségen keresztül, több szép kanyart képezve Szentendrére. Mi azonban miután jól kipihentük magunkat, nagy óvatosan lopakodjunk be a „tilos” Apátkúti völgybe. Hogy szép-e ez a völgy? Pilis egyik hangulatos medencéje. Erdei tündérek sétahelye lehetne. Kár, hogy tilos.”

Az autóút körüli zárt területet tilos táblák, csendőrök és erdészek védték. Pilisszentlászló fölött egy kapu is volt, melyet 1945 nyarán a TTE turistái a tilalom megszűnte jelképéül ünnepélyesen lebontottak.

A magánkézben lévő erdőkön való áthaladás korábban is gondot jelentett a Pilis és a Visegrádi-hegység területén. Már Dr. Thirring Gusztáv is így ír 1900-ban az Álló-rét közelében lévő „Viktorgunyhóról” Budapest környéke kalauzában: „A j. tartó út utóbb ismét elágazik s ha ekkor erről b. fordulunk, néhány percz múlva elérjük a Viktorgunyhót, gróf Breuner szép fekvésű erdőőri lakát (403 m), mely nevét herczeg Ratibor Viktortól, a gróf vejétől vette, a ki apósa társaságában itt gyakran szokott vadászni s a turisták elé mindenféle nehézségeket gördít.”

De nemcsak a vadászatot és egyben a hegység feltárását megkönnyítő autóutak építése, és az erdőtulajdonok szeszélye miatt foganatosítottak erdőlátogatási korlátozásokat. Sokszor éppen a turistáskodás nyomán felvirágzó nyaraló- és üdülőkultúra terjeszkedése és az ezzel járó infrastruktúra bővülése szabott határt a bejárható területek nagyságának.

Mint manapság is, sokszor a vadászatok zavartalan lebonyolítása érdekében is korlátozásokat léptettek életbe. Azonban ezek a korlátozások nem ritkán jelentősen hosszabbak és széles körűbbek voltak a ma szokásosnál. Ilyenkor a turisták csak meghatározott útvonalakon, megfelelő igazolvány birtokában közlekedhettek. A Sportkiadás 1937. őszén a következő erdőlátogatási korlátozásra figyelmeztet: „A közoktatásügyi minisztérium közalapítványi ügyosztálya közölte a Turista Szövetséggel, hogy a Pilis-hegységben fekvő közalapítványi erdőkben a szarvasbőgés tartama alatt, augusztus 15.-től október 15.-ig az erdei munkákat, a fafuvarozást és a turistaforgalmat szokás szerint az idén is korlátozza. A közlekedési tilalom alól kivétel a Pilismarót-Malomvölgy-Kétbükkfa útvonal, a Szentendre-Dömörkapu-Sikáros-Dobogókő és a Szentendre-Pilisszentlászló-visegrádi útvonal. Ezeken is csak turista szövetségi igazolvánnyal ellátott kirándulók közlekedhetnek. A minisztérium nyomatékosan kéri a turistákat, hogy mindennemű lármától tartózkodjanak s az utakról semmiesetre se térjenek le, mert a környező területeken golyós fegyverrel vadásznak.”

A tilosban járó turistákkal a csendőrök nem bántak kesztyűs kézzel. Már a háború közeledte miatti feszélyezett hangulatban történt, hogy ugyan nem a Pilisben, hanem a Vértesben, a készülő turistakalauzához felmérést végző Polgárdy Gézát két ízben is zaklatták a rend őrei, mivel kémnek nézték a térképpel, jegyzettömbbel, iránytűvel egymagában járó turistát. „Egy ízben Bánhidán mentem végig. Már jóval túl voltam rajta, amikor éktelen fütyülést hallottam magam mögött. Megfordultam: egy kerékpáros csendőr loholt utánam kétségbeesett erőfeszítéssel, elvégre a mezei utak nem kifejezetten kerékpár használatára készültek. Integetett, hogy álljak meg. Hát megálltam. Azután visszakísért Bánhidára. A csendőrörsön egy pókhasú tiszthelyettes fogadott, méltó módon egy kémgyanús egyénhez. Majd hogy össze nem vertek. Órák hosszat tartó fogság után minden megjegyzés nélkül utamra engedtek.”

A Horthy-korszak turistáskodás szempontjából is meglehetősen ellentmondásos volt. Trianon után a megmaradt hegységek felértékelődtek, gombamód szaporodtak a turistaegyesületek (ezt a kirándulókedvű munkások és polgárok megnövekedett számán kívül az érdekellentétek is elősegítették), épültek a menedékházak, készültek a kalauzok, térképek, tehát sosem látott a fejlődés volt tapasztalható ezen a területen. Természetesen az úthálózatot is bővíteni kellett a fokozódó igények miatt, de sajnos a jelzéseket nem mindig lehetett úgy kialakítani, ahogy a legmegfelelőbb lett volna, mert a földbirtokosok és az erdőtulajdonosok gyakran akadályokat gördítettek a turisták elé. A jelzéseket volt, hogy csak engedély birtokában vagy időkorláttal lehetett bejárni. A turistaegyesületek sokat küzdöttek a tilalmak enyhítéséért, e harcnak egyik éllovasa Zsitvay Tibor volt, aki elérte, hogy az 1935-ös erdőtörvénybe bekerült néhány cikkely a jelzett utakról, ill. azok védelméről. Sajnos evvel se sikerült elejét venni a vitás helyzeteknek. Hűen szemlélteti Zsembery Gyula írása is a magán-, vadász- és turistaérdekek szembenállását:

„Idegen erdőben talált turista jelenléte sohasem lehet annyira „aggályos", hogy az az erdőszemélyzet tagjai által kiutasítható legyen! Sehol annyi tilos terület, mint nálunk! De tilos terület mindig volt és a magánerdők tulajdonosainak önző felfogásán nem is lehet csodálkozni addig, amíg a kincstári és közalapítványi erdőket kezelő hatóságok több megértést nem mutatnak a turistaság iránt.”

Ezzel a kérdéssel a Turisták Lapja 1937 (49. évfolyam) számában is részletesen foglalkozik és sajnálattal állapítja meg a konklúziót:

„A tilos területeket illetőleg, a turistaság eddig tapasztaltak alapján nem remélheti a tilos területek kérdésének törvényes rendezését a magánbirtokosok ellenállása miatt. Sajnálattal állapítjuk meg, hogy ezirányú akcióink csődöt mondtak!”

Jellinek János az 1939-ben kiadott Magyar természetjárás története című munkájában is több ízben említi a tilos területek miatti gondokat. Szerinte a magyar turistáskodás egyik legégetőbb problémája pont ez, de a gondok csak átmeneti jellegűek és idővel a turistáskodás fejlődése magával hozza majd a megoldást: „A turistaságot a világon majd mindenütt egyazon alapgondolat determinálja; egyformák a javai s az igényei. Ám a magyar turistaságnak speciális problémái is vannak, amelyek közül a mozgalmat mindinkább bénító „tilos területek” szinte rendszer rés szaporodása a legégetőbb. Ezt mégis — bár sok optimizmussal — átmeneti állapotnak kell tekinteni, mert amíg tőlünk keletre éppen a turistasport kezdetlegessége miatt még nincs — legfeljebb szórványosan —, addig viszont nyugatra már nincs tilos hegyvidék. A nyugati államokban a turistáskodás jelentősége túlnőve a helyi érdekeket, már régebben szükségszerűvé tette a vele vonatkozásban álló kérdések törvényes és közmegelégedést biztosító rendezését.”

A magánbirtokosok és a turisták szembenállása csak a magánbirtok II: világháború utáni megszűnésével tűnt el véglegesen. Bár a turisták a kommunista érában valóban szabadabban látogathatták az erdőt, de sokszor másfajta, katonai jellegű tilos területekbe botlottak és a tudatosan torzított turistatérképek is megnehezítették a pontos tájékozódást.

Nem kevésbé izgalmas téma a magánbirtokokra, illetve konkrétan Horthy vadászterületére vonatkozó tilalmaknak utóélete a kommunizmus alatti, majd a rendszerváltás utáni újságírásban. Nem meglepő, hogy a kommunista sajtó meglehetősen elítélő módon ír a grófokról, bárókról és földbirtokosokról, illetve a kormányzóról, akik vadászpassziójuk miatt kitiltották a turistákat a Vöröskő-szikla egész környékéről a cikkek tanúsága szerint. A legtöbb témába vágó írás a Vörös-kőn minden évben megrendezett felszabadulási emlékünnepélyek kapcsán foglalkozik a korábbi tiltásokkal.

1955. április 4-i emléktúra a Vörös-kőhöz -  az emlékoszlop (a Fortepan gyűjteményéből)

Az emlékmű oszlopa a Vörös-kőn, márványtábla nélkül

1945-ben a Természetjárók Turista Egyesülete elhatározta, hogy a Vörös-kő tetején emlékművet állítanak a felszabadító szovjet hadseregnek. Az emlékmű alapkövét 1946. április 7-én tették le Zamercev tábornok jelenlétében. Két évvel később a kőoszlopot is felavatták a márványtáblával együtt, melyen a következő szöveg állt: „Megemlékezésül azokról, akiknek köszönhetjük, hogy a Vöröskő-szikla környékén szabadon járhatunk. Hálánkat és a diadalmas Vörös Hadsereg örök dicsőségét hirdesse e mű.” Ehhez az emlékműhöz zarándokoltak el minden év áprilisában szervezett keretek között a turisták.

Erős József, a TTE egykori ügyvezető elnöke a Turista Magazin 1977-es cikkében a következőképp emlékezik a Horthy vadászterületét övező tilalmakról: „A legszigorúbb tilalom a Dunakanyarnak Szentendre és Visegrád közötti részére vonatkozott. Csendőrök és erdészek cirkáltak ott, ahol még engedéllyel sem lehetett túrázni. Tiltott volt ezen kívül az összes pilisi csúcs.”

A Pajtás úttörőújság 1959-ben is beszámol arról, melyek voltak a Horthy-éra alatt a turisták elől elzárt területek: „Külön feladat a felszabadulás előtti turistaéletet megkeserítő tilos területek felkeresése. Így például a szentendrei Kő-hegyen fellelhető Dreher-vadaskert és forgókapu-maradványok, a Ságvári Endre turistaház (Lajos-forrás) környékének megtekintése. Ezeken a túrákon minden ifjúkommunista úttörő meggyőződhet arról, hogy a Horthy-rendszer a legszebb helyeket zárta el a dolgozó emberek és azok gyerekei elől.” Az úttörők természetjáró szakkörök keretében olyan, részben a megemlékezést, másrészt az ideológiai nevelést szolgáló és tájékozódást fejlesztő túrákon vehettek részt, ahol felkeresték a párt egykori illegális találkozóhelyeit, és egyben eljátszották ezeket a találkozókat. „Az összegyűjtött adatok, történetek, egykori munkásdalok birtokában sor kerül egy-egy régi illegális találkozó dramatizálására. Ezeken különös szerepet kap a romantika, az ügyesség, mert a régi gyülekezőhelyekről induló úttörőknek félre kell vezetni a turistának öltözött „detektíveket” és azoknak viszont észrevétlenül kell megközelíteniük az illegális találkozóhelyeken szórakozó, munkásdalokat éneklő társaikat.”

Ezeknek a cikkeknek a hangneme már elég tárgyilagos, de a közvetlenül a háború utáni időkben felfűtött hangulatú, majdnem, hogy uszító jellegű, szinte költői magasságokba ragadtatott írások is megjelentek a témában. Így ír 1948-ban a Népszava: „A szél, mely a kopasz hegycsúcson csomóban cibálja a füvet és majdnem elsodorja az embert, friss és éles, mint a történelem szele. Ha ezt mondjuk, nem játszunk a szóval: valóban a történelem járt itt, mint a piramisok alatt vagy Waterloonál, ezen a Vöröskő-sziklának oly jóslatszerűen elnevezett hegyen, néhány méterre a Duna és Leányfalu felett, honnét Zamercev vezérőrnagy Pest ostromát vezette. Így nevezték már akkoriban is, mikor Horthy „tilos” táblákkal és rőzsegyűjtő aggastyánok ellen hősködő erdőőrökkel védett vadászterülete volt, hová minden ősszel ellátogatott és belepuskázta sörétjét a borszín lombok közé. Vajjon élvezte-e ezt a gyönyörű tájat, melyet oly gondosan zárt el „legjobb tisztjei” sorába nem érdemesült halandók, turisták, munkások és parasztok elől? Vajjon meglátta-e ferencjóskai lakálykodásában, gyilkosságok emlékétől és alkoholtól merev szemével a sarjadó rétek zöld és viola, bolyhos szőtteseit odalenn?...”

1955. április 4-i emléktúra a Vörös-kőhöz - a Fortepan gyűjteményéből

De ugorjunk gyorsan a mába, egyenesen a geocaching.hu oldalára. Itt a következőket tudhatjuk meg az egykori felszabadulási emlékműről, illetve e terület tilalmakkal övezett múltjáról: „A felejthetetlen panorámán kívül azért pont itt létesítették a Felszabadulási emlékoszlopot, mert annak egy másik szimbolikus jelentése is volt, amit ma már nagyon kevesen ismernek. Ugyanis a környező hegylánc teljes egészében egy "nagyúr" magánbirtoka volt és ott semmiféle turistáskodást nem engedett meg. Az erdőket szinte hermetikusan elzárta a kirándulók elől és a közpénzből fizetett csendőröket járatta körbe ennek betartatására. Még a Budapesti Orvosok Turista Egyesületét is elzavartatta a környékről, amikor azok a Vörös-kő közelében menedékházat kívántak építeni. (Később Nagy-Villámon ez felépült). A nagyúr gondolkodásmódjára jellemző volt, hogy építetett magának egy majdnem 20 kilométeres erdei autóutat, amelyen csak az ő hintaja vagy kabrió-gépkocsija közlekedhetett. (Ma ez a Skanzen - Visegrád erdei aszfaltozott út). Ezért érezték azt a turisták, hogy a Vörös-kőn tényleg jogos az a felszabadulási oszlop, hiszen attól kezdve ezek a szigorúan őrzött és nagy kiterjedésű erdők megnyíltak mindenki számára. Ezt követően a Természetbarátok szövetsége itt tartotta minden év április negyedikéhez legközelebb eső vasárnapon az országos tavaszi "seregszemléjét", az őszit meg november 7. táján a Pilisnyeregben.“

Kilátás a Vörös-kőről

A Vörös-kő környéke az „angyalos” térképen

Ha kicsit kutatunk még a világháló szövevényében, hamar megkerül az ismertető forrása is, mely szerint a geocaching oldal kritikátlanul átvette a link alatt található cikket.

De vajon miért lenne baj ez a kritikátlanság, ha a sanyarú múltban oly sok tiltás korlátozta a turisták mindennapjait, míg a nagyurak saját kényük-kedvük szerint vadászgathattak? Az előbbiek tükrében szinte meglepő, hogy a Horthy-érában is járt ember, sőt még turista is a Vöröskőn, valamint az ezt körülvevő területeken is. És nem a tiltásoknak ellenszegülve, a csendőrök elől bujkálva. Az akkori „angyalos” térkép is jelöl idevezető utakat. Nem egy újságban megjelent nyilvános túrakiírás tanúskodik erről a 20-as, 30-as, sőt még a háborúhoz közeli 40-es évekből is. A Kárpát Egyesület, a Természetbarátok Turistaegyesülete mind szerveztek túrákat a Vöröskőre és a környező vidékekre. Ha újságban hirdették ezeket a túrákat, több turistaigazolvánnyal nem feltétlenül rendelkező résztvevő is ott lehetett a kirándulásokon.

Úgy tűnik tehát, hogy korántsem volt oly drákóian szigorú a tilalom, vagy legalábbis nem mindig voltak érvényben a korlátozások, melynek meglétéhez azonban nem férhet kétség.

Turisták Lapja, 1944 (56. évfolyam)

Pesti Hírlap, 1934. december (56. évfolyam, 271-294. szám)1934-12-01 / 271. szám

Esti kurír 1929. október (7. évfolyam, 222-248. szám)1929-10-13 / 233. számából

Korabeli túrahirdetések

Meglehetősen ellentmondásokkal teli a két világháború közötti korszakunk turistatörténelme és sok-sok kutatómunkára lenne még szükség, hogy kiderüljön a teljes igazság Horthy autóútjáról, illetve az ezt és más „tilos” területeket övező korlátozásokról. Remélem, azért sikerült írásomban ennek a szerteágazó témának egy kisebb szeletét bemutatnom.

Manapság, a magánterületek újbóli szaporodásával ismét aktuálissá vált a fent vázolt probléma. Túránkra visszatérve, slusszpoénként, mi is belefutottunk egy tilos területre már Dunabogdány határában, mikor a Kalicsa-patak jelzetlen völgyében igyekeztünk a buszmegállóhoz. Hirtelen, az erdei úton egy kovácsoltvas kapu állta utunkat, csak egy indákkal benőtt vadcsapáson tudtuk ügyesen-bajosan kikerülni. Szerencsére azonban se kutyák, se puskás őrök nem kergettek meg, csak néhány kisebb karcolás emlékeztet a kalandra már.

Zárt kapu egy erdei úton a Kalicsa-völgyben

Források:

Dr. Thirring Gusztáv: Budapest környéke, Magyar Turista Egyesület Budapesti Osztálya, 1900

Pesti Hírlap, 1925. október 10., szombat

Pesti Hírlap, 1934. december (56. évfolyam, 271-294. szám) 1934-12-01 / 271. szám

Sportkiadás, 1937/2-11937-09-03

Vitál István: Esztergom környéke (1932)

Zubor István: Levelek egy kezdő turistához. 2. kiadás. Bp., [1932]. Athenaeum.
Jellinek János: A magyar természetjárás története, Budapesti Turista Egyesület, 1939

Turisták Lapja, 1944 (56. évfolyam)

Népszava, 1948. április (76. évfolyam, 75–100. sz.) 1948-04-11 / 84. szám

Pajtás, 1959 (13. [14.] évfolyam, 1-52. szám) 1959-11-25 / 47. szám

Turista Magazin, 1973 (19. évfolyam, 1-12. szám) 1973-04-01 / 4. szám

Turista Magazin Turista Magazin, 1977 (23. évfolyam, 1-12. szám) 1977-04-01 / 4. szám

Dunakanyar, 1980 (17. évfolyam, 1-4. szám) 1980 / 2. szám

Az Erdő 1986. 35. (121.) évf. 4. füzet: Pankotai Gábor: Visegrádi emlékek

Nimród, 1991 (111. évfolyam, 1-12. szám) 1991-05 / 5. szám

Polgárdy Géza: Harcok, munkák és küzdelmek, Magyar Hegymászástörténeti Társaság, 1998
Pilisi-visegrádi erdőtervezési körzet közjóléti fejlesztési terve - 2012; Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal Erdészeti Igazgatóság Erdőtervezési és Természetvédelmi Osztály

blikk.hu: Horthy villája új lakót keres, 2013. május 2.

hirhatar.hu: Kertész Z István: Túra az Álló-rétre és a Maharadzsák sziklakertjébe, 2018. 10. 05

hirhatar.hu: 1945. április 4. - Végetér a II. világháború, 2014. április 2.

geocaching.hu: 284. Vörös-kő (GCVORO)

turistajelzes.hu: Turistajelzések története

csupasport.hu: Galambos Dániel: A fanatikus emberek szektája, 2018. 07. 18.

pilisvorosvar.hu: Torzított turistatérképek Magyarországon
Fortepan fényképgyűjtemény

A forrásokból vett idézetekben az eredeti írásmódot megtartottam.